Fagy és árnyék

X. A döntés

X. A döntés

            Sasuke másnap fáradtnak és ennek következtében szörnyen morcosnak érezte magát. Szerette volna a rossz éjszakájára fogni, és nem mert belegondolni, hogy mitől volt ez ilyen álmatlan és rohadt hosszú. A válasz egyértelműen Naruto lett volna. Hiszen a szőke előző nap verbalizálta azt az érzést, amelyet eddig magának sem akart beismerni soha. De legbelül, egészen mélyen tudta, hogy már korábban is ezért csatlakozott a háborúhoz, és ezért hagyta magát elfogatni. Aztán a tárgyalás előtt berezelt. Már akkor is fájt beismernie, de így volt. Reménykedett benne, hogy az évek mocska eltemeti az érzelmeket lelkében.

            De akkor komoran kellett rájönnie, mit is jelent a személyes kötődés.

            Pontosan ezt!

            Nem tudott másra gondolni csak Narutora, akit azóta sem látogatott meg. Egyszerűen képtelen volt ismét az arcára nézni. Látni fájdalmas vonásait, érezni az illatát, tapintani a bőrét...legfőképpen nem megcsókolni. Egy része azt akarta, hogy hamarabb adhassa át, egy másik pedig kiabált a fülébe, hogy végleg elveszíti a srácot. Három éve könnyű volt lelépni, mert tudta, hogy Naruto ettől függetlenül jól fog élni, és talán túllép rajta, ahogy ő is a szőkén. Az sem érdekelte volna, ha ő maga meghal. Még örült is neki, hiszen értelmetlen volt az élete, csak a küldetések maradtak!

            De most... nem egyszerűen hátra hagyja a másikat. Sokkal inkább megöleti. Mintha ő szegezné a napbarnított nyakhoz a pengét. Kezei pedig már a gondolattól is megremegtek. Dühösen mélyesztette zsebébe őket ettől. Éppen ezt nem akarta. Nem akarta újra átélni ezeket az érzelmeket, és a velük járó kétségbeesést. Fogalma sem volt, mit fog tenni az átadáson.

            Éppen a sötét, fáklyákkal megvilágított folyosón sétált, amikor hirtelen torpant meg. Nem mondhatná, hogy hallott, vagy érzékelt valamit. Egyszerűen csak olyan rossz érzés ütötte fel fejét mellkasában. Mintha valamit elfelejtett volna. Mintha valami közeledne éppen felé. Őrjítően sebesen, iszonyat erősen és rohadtul határozottan. És abban a pillanatban a mennyezetre emelte tekintetét, amikor megérezte, mi az.

            Egy szívdobbanással hamarabb ugrott arrébb, mikor a mennyezett beszakadt. Éppen ott, ahol előtte ő állt. Összeszűkítette szemeit, ahogy a törmeléket figyelte. A kintről jövő, téli hideg megcsapta arcát, a hó lassan szálingózott a lyukon. Abban a pillanatban felhúzta karjáról fölsőjének ujját, és jelelve csapott a pecsétre. Katanája kezében termett, és a sharingan megvillant.

            A hópelyhek és a leülepedő por között két alak bontakozott ki. Egy nagydarab és egy alacsony, vékonyabb. Azonnal megismerte őket, mellkasában pedig düh ébredt. A törmelék tetején álltak, fejükről pedig lekerült a csuklya. Sasuke azonnal megértette azt a nem evilági kisugárzást, amely a megbízás alkalmával megszállta érzékeit. Azt hitte, soha nem fogja látni már ezeket a vonásokat. Nemhogy kettő alakon is.

            Otsutsukik.

            - Holnap van az átadás ideje – jegyezte meg fagyosabban, mint a föld, amit rátörtek. Pontosan tudta, hogy nem békésen jöttek, bár a kisugárzásuk nem árulta volna el. De más különben miért törték volna be éppen fölötte a rejtekhelyet?

            - Oh elnéztük a dátumot – tárta ki a karját a kisebb játékosan. Sasuke feszesre húzta hátát, ahogy felfogta, hogy szórakoznak vele. És ez egyáltalán nem tetszett neki. – De ha már itt vagyunk, akkor elvinnénk a prédát. Biztosan nálad van már – rántotta meg a vállát a férfi.