Fagy és árnyék

VI. A vallatás

VI. A vallatás

           Van egy különösen nyomasztó érzés, ami az ember mellkasában telepszik meg. Megzavarja a vegetatív idegrendszert, eltorzítja a gondolkodást, a percepciót és az érzelmeket. Reszketést okoz a testben, könnyeket a szemben, adrenalint a vérben. Az ember három féle reakcióval reagálhat, amennyiben megérzi. Vagy küzd, vagy lefagy, vagy elmenekül.

            Ez a rettegés.

            Naruto korábban soha nem érezte ezt. Tartott már attól, hogy kudarcot vall, féltette már a barátait és a szeretteit, de ilyen intenzív rettegést még soha nem élt meg, amint akkor. Mert a történtek akkor egy sokkal mélyebb szinten sebezték meg. Attól rettegett, hogy szétesik a lelke. Legszívesebben a harmadik lehetőséget választotta volna, és elmenekül. Soha nem volt rá jellemző ez a mentalitás, de messzire rohant volna, és soha hátra sem nézne. Bolond volt, hogy elhagyta Konohát, és bedőlt Sasukének.

            Azonban a menekülés lehetősége nem adatott meg neki. És bár a történtek közben...a csók közben képes volt küzdeni, védekezni, semmit nem ért el vele. Ahogy ott roskadt meg az oszlop előtt, a kis cella padlóján, és szépen lassan összetört. Képtelen volt megmozdítani kezeit, felemelni fejét, vagy letörölni könnyeit. És ez volt a lefagyás szakasza.

            Képtelen volt másra gondolni, csak a csókra. Kikerekedett, semmibe meredő szemei előtt újra és újra felrémlett, ahogy Sasuke erőszakosan ragadja meg állát, és nyomja ajkaira sajátjait. Nem értette. Képtelen volt felfognia lelassult agyának, hogy ez mit jelent. Hogy az Uchihának ezek szerint mégis vannak érzelmei, de mégis milyenek? Jobb lett volna, ha soha nem hozza felszínre ezeket a másikból.

            Nagyot kellett nyelnie a gondolatra, mire szájában megérezte az idegen ízt. Sasuke aromája ott égett a nyelvén, az ínyén, az ajkain, és képtelen volt tőle megszabadulni. Az émelygés ismét úrrá lett rajta, ahogy köhögve még jobban előre görnyedt. Talán hányt is volna, ha akadna bármi a gyomrában. Egyik kezét szájára szorította, ahogy fulladozásba átváltó köhögése elhalt. Képtelen volt normálisan szedni a levegőt.

            És ez kitaszította a lefagyás szakaszából. Nem maradt más lehetősége, mint a küzdelem. Védekeznie kellett, és mindent meg kellett tennie, hogy ez ne ismétlődjön meg. Minden fájdalom elhalványodott a testében, mintha nem lenne egész alakja sérülésekkel borítva. Az agya egy olyan túlélő üzemmódba kapcsolt, amely már túl tett a nyomókötés létrehozásán combján. Most már a lelkét kellett védenie.

            Így aztán millió eshetőség tódult be egyszerre agyába. Aztán mikor szétnézett a cellában, és rájött hol is van, elkeseredett. A rettegés hideg karmokkal karistolva felkúszott gerincén. És ahogy a szoba másik végébe dobott fejpántjára meredt, az emlékek megrohamozták. Ezúttal már nem a csókról...sokkal régebbről. Amikor még Sasuke otthon volt, amikor még egy csapat voltak. Akkor is történt egy hasonló eset, de az véletlen volt. A fejében pedig csak az a kérdés járt, hogy miért? Vajon miért tette ezt Sasuke?

            Azt gondolta, hogy csupán ez egy újabb módszer az ő leigázására. Hiszen ez mindig is jellemző volt Sasukére. Amióta ez eszét tudta, a másik mindenkit le akart igázni maga körül, de legfőképpen őt. Mert hozzá kötötte a legtöbb érzelem. És akkor a kék íriszek kipattantak. Vajon ez is egy ilyen érzelemből fakad? Vajon valahol mélyen ennek az erőszakos cselekedetnek gyengéd alapjai lennének?

            Fájt beismernie, de nem feltétlen maga a tett fáj neki. Sokkal inkább a módja, ahogy Sasuke megcsókolta. Az érzelemmentes erőszak, amit Sasuke egy ilyen kivételesen intim módon fordított ellene. És az arrogancia, amit a szemeiben látott. Ami csakis arra vonatkozott, hogy visszaadja Narutonak, amit ő érzett. Még mindig a bosszú. És ez rémítette meg.