A kristály lovagjai - Az árulás örököse

1. fejezet

A Vajda Péter Gimnázium 12. D osztályának diákjai az utolsó, nyolcadik órájukon ültek ezen a fülledt, nyárvégi délutánon. Matematika órán. Sokaknak ez egyet jelentett a pokollal. Miért kellett pont a legutolsó órára berakni a legnehezebb és legnépszerűtlenebb tantárgyat? Szinte minden nap átfutott ez a kérdés a fiatalok agyán, még a jótanulókén is. Ilyenkor már fáradtak voltak, és főleg így, hogy az ősz késett, a hőség pedig szinte elviselhetetlen volt, rendkívül próbára tette a koncentrációjukat. De oda kellett figyelniük. Ez volt, akinek könnyebben, volt, akinek nehezebben ment.

Éva néni nem szerette az elsötétített termet, ezért soha nem is engedte, hogy behúzzák a függönyöket. Úgy vélte, az árnyék rossz hatással van a diákok figyelmére, ami a tanulás legalapvetőbb és legfontosabb feltétele. Így aztán, ha valaki nem figyelt, az magára szabadította a tanárnő mérhetetlen haragját, ráadásul a tanulók több egyest is kaphattak egyetlen matekóra alatt, melyeknek kijavítására nem sok lehetőségük adódott.

Egy bizonyos Földi Andor volt ebben a „csúcstartó" négy egyessel. A fiú nem csinált belőle nagy ügyet, mert középiskolai éveit sorra bukta matekból, viszont a pótvizsgákon mindig átment valahogy. Padtársa, Harmat Alex sem tartozott a legaktívabb diákok közé, ám neki csupán kettő volt az egy órára eső egyesek összértéke. Minden tantárgyával ki volt békülve, sokból jeleskedett is, csak a matematikával állt hadilábon. Bárhogy próbált figyelni, soha semmi, vagy mindössze alig ragadt meg a fejében. Amolyan született „nem matekos" volt, ezért – már általános iskola alsó osztálya óta – tiszta szívből gyűlölte. Az, hogy utolsó középiskolás évében minden héten egyszer a nyolcadik órában kellett ezt tanulnia, neki tényleg egyet jelentett a pokollal.

Csakhogy Alex ezen a fülledt napon valahogy a szokásosnál is nyomottabb volt, bár nem tudta, hogy miért, de igazából nem is nagyon érdekelte. Egyik kezével az asztalra könyökölve támasztotta meg a fejét, és unott képpel bámult a táblára szorgosan író tanárnő felé, akinek monoton hangja álomporként hatott rá. Sokszor kellett a szemeit megdörzsölnie, nehogy elpilledjen, sőt az arcát is pofozgatta néha – amire többen elmosolyodtak körülötte –, ám mindezek ellenére a nem túl aktív figyelme rendre elkallódott az óra témájáról. Olykor az ablakon tekintgetett ki a szomszédos épületre, vagy az osztály lány tanulóit vizslatta végig, de volt, hogy csak a saját gondolataiba merülve képzelgett valamin.

Épp ez utóbbi történt vele, szemei céltalanul meredtek a plafon felé, amikor valami hihetetlen, szinte természetellenes fáradtság tört rá. Egyből letette a tollát, majd mindkét kezével az arcát legyezte, közben pedig vett néhány mély levegőt.

- Nyugi, Alex, bírd ki ezt az utolsó húsz percet! – biztatta saját magát a fiú, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét.

Ahogy újra kinyitotta, hirtelen azt hitte, mégiscsak elaludt és álmodik, viszont miután adott magának két jókora pofont, már tudta, hogy bizony ébren van. Négyzetre faragott kövekből épült szobában ült, egy várban, vagy talán egy toronyban. Miután körbefordította tekintetét a helyiségben, rádöbbent, hogy rajta kívül nincs ott senki. De mégis hová került? És hogy került oda? Hiszen egy pillanattal ezelőtt még az osztályban volt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy máshol lenne, azt gondolta, csak hallucinál. Vagy mégsem?

Az igazság kiderítése végett elkiáltotta magát, ám a hangja jó darabig visszhangzott. Úgy tűnt, tényleg egy ódon szobában van, nem csak az elméje szórakozik vele. A hűvös, valamint a jellegzetes szagok is hitelt adtak a valódiságnak.

Lassan felállt az asztalától, és a szoba egyik tágas ablakához lépett, de mielőtt kitekinthetett volna rajta, pislogott egyet, ami után már csak a szarvasi forgalmat vehette szemügyre. Értetlenül ráncolta homlokát, majd lassan oldalra fordította a fejét, és megpillantotta osztálytársai rászegeződő, döbbent tekintetét. Szemei kikerekedtek, mikor beléhasított a felismerés, hogy a matekóra kellős közepén ácsorog az ablaknál. Óvatosan megfordult, aztán savanyú mosolyra húzódott a szája, amikor meglátta a tanárnő acélossá vált arcát és karba öltött kezét.