A kristály lovagjai - Az árulás örököse

9. fejezet

- Rendesen fogd meg azt a kardot! – parancsolt Kornél Alexre.

A fiú két kézre fogta fegyverét.

- Ne úgy! – ripakodott rá a nagyapja, majd mellé lépett és támadó pózba igazgatta. - Most pedig tedd azt, amit tenned kell – fűzte hozzá hűvösen.

- De... de mit kell tennem? – kérdezte Alex bizonytalanul.

Ekkor hirtelen Szarvason találta magát. A város romokban állt, körülötte pedig letérdeltetett emberek tömege várta a halálos ítéletet, amire öukrátok felügyeltek. Minden reményvesztett, könnyáztatta arcot felismert, mivel szomszédjai, tanárai, osztálytársai, barátai voltak azok. Ahogy a válla fölött hátratekintett, megállt benne az ütő, mivel szüleit is ott találta, akik egymást átkarolva, szomorúan tekintettek a fiukra. Alex azonnal oda akart rohanni hozzájuk, hogy elmesélje, mi történt vele, azonban a teste nem engedelmeskedett. Ehelyett újra maga elé pillantott, ahol már az egyik Vajdás osztálytársa, Regina térdelt. A fiú próbált küzdeni ellene, ám végül mégis a magasba emelte kardját.

- Neee... - ordította, majd lesújtott a lányra.

Mielőtt a kard elválasztotta volna a fejet a testtől, kinyitotta a szemét Alex. Kristályföldi szobájának ágyán feküdt, ami teljesen elázott a verejtéktől, szíve hevesen dobogott és olyan szaporán vette a levegőt, mintha egész éjszaka futott volna. Még hosszú pillanatokig az álom hatása alatt volt, csak lassan jött rá, hogy már ébren van. Óvatosan felült, mert a tegnap szerzett sebesülések még mindig nagyon fájtak neki, majd kitekintett a hófelhőkkel borított hajnali égboltra.

- Nem fogok a helyedbe lépni – jelentette ki halkan, de határozottan. - Az örökséged, akár csak te, nagyapa, már a múlté.

Alex arra számított, ha feláll, biztosan megbotlik a combját ért sérülés miatt, ezért az ágy szélébe kapaszkodva és az épen maradt lábára nehezedve kezdett a műveletnek. Ahogy ezzel megvolt, próbaszerűen áthelyezte a másik lábára az egyensúlyát, majd elképedve konstatálta, hogy tökéletesen meg tud rajta állni, sőt még csak nem is sántított rá. Fogalma sem volt, mire fel a nagyszerű gyógyulás, ám aztán eszébe jutott Valentin. Biztos az ő egyik főzetének a mellékhatása mindez – gondolta magában, majd elismerően bólogatott néhányat, utána kivett a szekrényéből egy sértetlen téli ruházatot és magára öltötte.

Mint minden reggel, most is csak ketten voltak a házban Fenlizzel. Az anavmara lánynak is feltűnt a fiú fagyos hangulata, és az általában jókedvű csevegést most komor csönd váltotta fel. Egy köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz semmit, se a reggeli, se a toronyig vezető út közben. Fenliz agyán is végigfutott, hogy talán meg kéne próbálnia jobb kedvre deríteni Alexet, de végül letett róla.

Az öltözőben szintén csönd honolt, ám leginkább azért, mert az előző napi incidens után ketten nem voltak jelen. Balázs és Tomi olyan súlyosan megsérültek, hogy még Valentin itala sem volt képes talpra állítani őket. Ez megbélyegezte a napot, mert a vele járó borús hangulat rátelepedett az anarúderekre.

Az emberek komótosan vonultak a mechanikus csarnokba, egy újabb edzésre, aminek a kimenetelét már előre látta mindenki. Persze, a tegnapi után már senki nem akart a babérjain ülni, de mivel most először akartak igazán, tudatosan odafigyelni a gyakorlatra, biztosra vették, hogy elhasalnak rajta. Az anavmarák együtt éreztek velük – hiszen csapattársak, vagy mi a szösz –, ellenben őket nem fenyegette a bukás veszélye, mivel minden edzésen remekeltek. Tudták ugyan, ha az embereknek nem sikerül a gyakorlat, akkor nekik sem, de miután látták, hogy az ismeretlen világból érkezett csapattársaikat ez nem érdekli, egyszerűen nem tehettek mást, minthogy ugyanígy tettek. Ez a vezérüknek, Anorómnak ment a legkönnyebben, aki kaján vigyorral nézte mindig, ahogy az emberek kihullnak mellőlük, sőt egyszer tett egy olyan megjegyzést is, miszerint kár, hogy nem élesben csinálják, mert akkor nem kéne többet az emberekkel foglalkozniuk.