A kristály lovagjai - Az árulás örököse

5. fejezet

Másnap reggel rohanva szelte az utcákat Alex, mert úgy érezte, késésben van. Nem tudta, hány óra lehet – hiszen a telefonját otthon hagyta –, viszont jó időérzékkel rendelkezett, és szinte mindig pontos volt, egy kezén meg tudta számolni, hány esetben késett el valahonnan. Nem szerette, ha miatta kellett várakozni valakinek, ahogy azt se, ha őt várakoztatták meg, ezért szedte a lábát, illetve azt sem akarta, hogy első alkalommal rossz benyomást tegyen magáról. Még szerencse, hogy a házak fölé magasodó bástya útjelzőként is szolgált, ellenkező esetben most még inkább gondban lett volna.

Ahogy bekanyarodott az utolsó sarkon, azonnal észrevette embertársait, akik egymással társalogva várták Vatint. Ha megérkezett volna, már az épületben lennének – gondolta a fiú, és megnyugodva lelassított. A szekrényében talált bőrruházatot viselte, olyat, amilyet az anavmarák is, melynek az ujjába ekkor törölte bele verítékes homlokát. Szinte észrevétlenül csatlakozott a kompániához, azonban Árpinak, aki szintén hátul ácsorgott, azonnal feltűnt Alex kimelegedettsége.

- Hát, téged mi lelt? – nézett rá érdeklődve.

- Futottam – dörzsölte meg az arcát Alex. - Azt hittem, elkések.

- Tény, hogy közülünk te érkeztél utoljára, ám az anavmarák közül még nem ért ide mindenki.

Alex értetlenül ráncolta a homlokát.

- Ezt meg hogy érted?

- Fiatalok, mint mi, kardokkal, íjakkal és... kristályokkal – mutatott keresztül a tömegen Árpi.

Az anavmarák – akár csak az emberek – egy csoportban gyülekeztek néhány méterre tőlük.

- Ha belegondolunk, Vatin azt mondta, hogy mi csak egy fél csapat vagyunk – nyújtogatta a nyakát Alex. - Nyilván ők a másik fele.

- Na, várj! A slusszpoén az, hogy a szállásadóink gyerekeiről van szó.

- Tényleg? – lepődött meg Alex.

- Először egy-két lány ismerte fel a „lakótársát", aztán sorra mindenki más. Ott van az én kis szépségesem is. Ejj, csúnya gondolataim voltak róla a múlt éjjel. Majd, ha már nem lesz ennyire új ez az egész szitu, és nem fogtok miatta furcsán nézni rám, tuti, hogy ráhajtok. Kell nekem az a csaj!

Árpi utolsó mondataira már nem nagyon figyelt Alex, csak bólogatott, de közben saját vendéglátóját kutatta a tekintetével. Reggel nem látta otthon, és az imént elhangzottak alapján úgy gondolta, hogy Fenliznek is ott kell lenni a többi anavmara közt, majd egy pillanattal később ki is szúrta a lányt, aki jókedvűen beszélgetett fajtársaival. Alexnek egy apró mosoly kanyarodott az arcára, és elismerően bólintott néhányat, mert nem gondolta volna, hogy ennek a csinos, szép lánynak is harcos vér csörgedezik az ereiben, majd végül ő is a többi ember felé fordult, és arról kezdtek tanakodni, hogy ki, milyen kérdést fog feltenni Vatinnak.

Már az első pillanattól kezdve zavarta Alexet a két faj közötti távolságtartás. Tudta, egy ilyen felettébb különös helyzetben az a természetes reakció, hogy mindenki a saját ismerősével – vagy jelen esetben fajtársával – kezd el diskurálni, ám azt sem akarta, hogy kizárólag kényszerből kelljen egy csapatot alkotniuk. Annak sosincs jó vége, főleg abban az esetben, ha tényleg hónapokig, vagy akár évekig együtt kell lenniük.

Ezért Alex – miután már többször is átrágták magukat a kérdéseken – hirtelen felindulásból elindult az anavmarák csoportja felé. Azonnal rászegeződött Fenliz rémült, amolyan „Ne! Hibát követsz el!" pillantása, ám Alex nem értette, vagy csak nem foglalkozott a néma üzenettel, majd megállt egy fiú mögött, kinek szarvai egyenesen és szűkülő ívben meredtek hátra, aztán némi hezitálás után megkopogtatta a vállát.