A kristály lovagjai - Az árulás örököse

13. fejezet

Az íjászok kilőtték nyilaikat, az öukrátok első sora pedig rögtön foghíjassá vált. A lövedékeket kristálycsapások követték, melyek több tucatnyi sötét harcost téptek szét, de aztán a többi üvöltve vetette magát a lovagtanoncok közé, és a csata elkezdődött. Hatalmas fegyvereikkel eszeveszetten csapkodtak, viszont az ifjú harcosok ügyesen kerülték el azokat, majd rögtön ellentámadásba lendültek. Egymás után szúrták, vágták és lőtték le az ellenséges katonákat, miközben nagyszerűen védekeztek. Ha valaki mégis szorult helyzetbe került, az íjászok, vagy a hozzá legközelebb eső vívók azonnal a segítségére voltak. Mindent úgy csináltak, ahogy tanulták, hibátlanul, ám az öukrátok egyre csak sokasodtak, a maroknyi védő pedig még csak páncélt sem viselt.

Az ellenséget meglepte, hogy az emberek és anavmarák pusztán egyszerű, hétköznapi öltözékben szálltak szembe velük, hiszen mindig talpig fémben küzdöttek ezelőtt. Most vajon miért nem viseltek páncélt? Talán olyan erőssé váltak, hogy már szükségük se volt rá? Bár finoman szólva sem voltak túl okosak a támadók, viszont ez valahogy mégis felmerült bennük – legalábbis egy részüknek –, és úgy tűnt, mintha némileg elbizonytalanodtak volna. Ez az anarúderek előnyére vált, amit ki is használtak. Csak úgy röpködtek az öukrát testrészek és fröcsögött a vér.

Egy jó darabig tartották a falu vonalát a védők, de az ellenség egyre csak jött. A falusiakból verbuválódott katonák ekkor csatlakoztak a harchoz, akik első nekifutásra meglepően sok szörnyeteget öltek meg, vagy tettek harcképtelenné, ám képzetlenségükből fakadóan hamar fogyni kezdtek. Ennek okán az öukrátok bátorsága nyomban visszatért, és sokkal hevesebben, sokkal agresszívebben küzdöttek tovább. Egyre inkább kényszerítették védekezésre Fényes Kristály harcosait, azonban Vatin ekkor már tudta, mi a következő lépés.

- Visszavonulás! – kiáltotta, miután lemetszett egy ritóddal borított kart. - A házak között megoszlik az erejük.

Az anarúderek és önkéntesek alkotta, leomlóban lévő fal lassan, fokozatosan elkezdett hátrébb kerülni. Az íjászok remekül fedezték őket pontos lövéseikkel, de a vívók is kitettek magukért, és hátrálás közben, minden adandó alkalommal vissza-visszatámadtak. Aztán, amikor már mélyen a faluban voltak, a lovagmester vezénylésére hirtelen sarkon fordultak, majd futásnak eredtek. A házak, ahogy azt várták, tényleg megtörték az ellenség egységét. Az öukrátok elözönlötték az utcákat, és össze-vissza kanyarogtak rajtuk, ellenben a helybéliek már úgy ismerték a falu minden zegzugát, mint a tenyerüket. Jól tudták, hol érdemes felvenni a harcot az ellennel. Egy darabig csak futottak, hagyták, hogy az öukrátok azt higgyék, inukba szállt a bátorság, ám valójában a legszűkebb utcákra terelték őket, amelyeken csak néhányan fértek el egymás mellett. Ott aztán megvetették lábukat a védők, majd a küzdelem folytatódott tovább. Csattogtak a fegyverek, röpködtek a nyilak és lüktettek a kristálycsapások. Lassan, de biztosan fogyatkozott az ellenség.

Ugyan az öukrát had szervezetlen csürhének tűnt, ám valójában nagyon szabályozott volt, hiszen az Egedrónát megtámadó horda élén is állt egy vezér, akinek az irányítása nélkül teljesen szétesett volna a bestiák eszetlen tömege. Nem lehetett tudni, melyikük az, mert elvegyült a többi között, hogy ne lehessen felismerni.

Rendkívül próbára tette a vezérek rátermettségét minden egyes küldetés, főleg, ha több fázisból álltak, mert előfordult olyan is, amikor a pusztításnál bonyolultabb feladatot kaptak. Az ilyen esetekben pedig iszonyat nehéz volt koordinálni az öukrátokat, olyankor meg pláne, amikor nem ölhették meg a célpontjaikat. Alaposan fel kellett készíteni őket arra, hogy ellentmondjanak gyilkos természetüknek, azonban még a legjobb vezér sem lehetett teljesen biztos a dolgában, mert bármikor vérszemet kaphatott egy harcosa, és akkor a küldetés elveszett.