A kristály lovagjai - Az árulás örököse

3. fejezet

Alex elképesztően jó közérzettel kelt fel, még azelőtt, hogy a telefonja megszólalt volna. Ritkán aludt olyan jót, mint amilyet most éjszaka, úgy érezte, minden gondja, ami a héten adódott, nyomtalanul elillant. Amikor eszébe jutottak a látomások, és a sötét alak, csak nevetett egyet halkan, hiszen továbbra is a szobájában volt, nem ébredt máshol. De mégis miért lett volna ez máshogy?

Több időt nem pazarolva a képtelenségekre felállt, és felöltözött. Óvatosan, csendben lépett ki a szobájából, mert tudta, hogy Heléna még alszik – minden buli után késő délután kelt fel –, majd halkan a cipőjéhez lépett. Miután felhúzta, kinézett az egyik ablakon, és a kertben ebédelő szüleit pillantotta meg. Éhes volt már, ezért úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. Odafigyelve a bejárati ajtóra, lassan nyitotta ki, és ugyan így is csukta be maga mögött, azonban ahogy megfordult, egy sötét, büdös, kunyhószerű épületben találta magát, megannyi zsák és hordó társaságában.

- Ez nem a terasz – állapította meg, miközben felemelte egyik lábát a tocsogós, sáros földről.

De akkor hol van? Már megint egy látomásban? Igen, minden bizonnyal ott, ezért lehunyta szemét, azt remélve, hogy mire újra kinyitja, ismét a házuk ajtaja előtt találja magát. Csakhogy nem így történt. Percekig ácsorgott, mire tudatosult benne, nem tűnik el, amit lát. Kezdett pánikba esni, és megannyi, mély levegővételébe került, hogy valamelyest nyugodt maradjon.

Az egyik zsákhoz lépett, majd kibontotta annak madzaggal elkötött száját. Búzához hasonló magvakkal volt tele. Tehát egy raktárban vagyok – állapította meg. De miért? És hogyan? Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen máshová került, mint ahová valójában kerülnie kellett volna. Ilyen nem létezik! Ez biztosan valami átverés lesz.

Ekkor jutott az eszébe osztálytársa, Miki. Tegnap a buliban tréfáról, meg a mai napról hablatyolt valamit. A piszkos disznó – gondolta – most biztos őt akarja ugratni. Igen, csak ez lehetett a magyarázat. Hisz mi más lett volna? Alex elmosolyodott, és a nyakát nyújtogatta, hogy ráleljen a rejtett kamerákra.

- Jól van, Miki, elég lesz! – szólalt meg fennhangon. - Értem a viccet, viszont sietnem kell edzésre. Ezért, ha megkérhetlek, hagyd abba a szórakozást, és engedj ki innen.

Szavaira azonban nem jött válasz. Igazából számított erre, Miki körmönfontabb annál, mintsem, hogy csak úgy szemet hunyjon az átverés felett holmi vívó edzés miatt, pláne, ha ilyen részletekig kitervelt az egész.

Alex fogta magát, és keresztülsétált a raktáron, majd a vele szemben elhelyezkedő falnál megállt. Azon volt egy apró, üveg nélküli kocka ablak, ami csupán arra volt elég, hogy némi halovány napfényt engedjen be. Kitekintve rajta összedőlt, romos kőépületeket pillantott meg, melyek – a viskóval együtt, amiben tartózkodott – egy szabálytalan kört alkottak. Annak közepén egy nagy, kövekkel szegélyezett farakásban égett a tűz, ami körül csontok, edények és muzeálisnak tűnő fegyverek hevertek. A tűztől független, szürke füst gomolygott mindenfelé, úgy, mintha saját akarata lett volna. Bizarr látvány volt az egész, a sötét középkort képzelte ilyesminek.

Váratlanul a tűzhöz cammogott egy tagbaszakadt, harci kalapácsát maga után vonszoló, fekete színű lény. Alex rögvest oldalra húzta a fejét, és a falnak támaszkodva, fél szemmel tekintett ki az ablakon. Bár elég görnyedten és görbe lábakon állt, de így is nagynak tűnt az idegen szerzet, nagyjából két méter lehetett, míg keze valamivel hosszabbnak látszott a testének arányaihoz képest. Aztán a tűznél megfordult, és Alexet a hideg is kirázta, mikor megpillantotta gonoszan pásztázó tekintetét. A feje leginkább egy lóéhoz hasonlított, ám annál groteszkebb és sokkal rémisztőbb volt.