A kristály lovagjai - Az árulás örököse

16. fejezet

Az aludni készülő, félig a horizont alá bukott nap álmos fénnyel világította meg Egedrónát. Bár gyorsan és ügyesen dolgoztak az anavmarák, azért volt még bőven mit tenniük, hogy eltüntessék az előző nap történt csata maradványait. Asszonyok, férfiak és gyerekek együtt tüsténkedtek, mert szerették volna visszaállítani a falu támadás előtti állapotát. Igaz, a legfiatalabbaknak hamar játékká változott a munka, ezért egymást kergetve, dobálva, vagy épp bújócskázva töltötték el az időt.

Az egyik ilyen álmos tekintetű gyerekhadnak a játékát szakították félbe a fegyveresek, akik a faluközpont felé igyekeztek. A lurkók azonnal felismerték az anarúdereket, és bár nem tudták a teljes történetet – illetve nem is érdekelte őket túlságosan –, de annyi azért világos volt számukra, hogy sokan eltűntek közülük. Most mégis ott voltak mindnyájan. A kicsik csodálkozva tekintettek az osztagra, és gyermeteg kíváncsiságuktól hajtva rögtön a nyomába eredtek. A felnőtteknek hamar szembetűnt, miképp egyre több gyerek verődik össze – ami általában akkor esett meg, ha valami rosszban sántikáltak –, ezért utánuk mentek, hogy szemmel tartsák őket, de meglepve látták, csak a visszatért anarúdereket követik a csemeték. Rögtön könnybe lábadt a szeme annak, akinek családtagja is volt a Harmat Alex által vezette csapatban, majd futásnak eredt.

Már a bástya előtt volt a tumultus, mire mindenki, akinek felkeltette a figyelmét, odaért hozzá. Az anavmara szülők kétségbeesetten kutattak a lovagtanoncok között, és abban a minutumban, amikor megpillantották sarjaikat, szavakkal leírhatatlan érzés tört fel bennük. Odarohantak hozzájuk, majd úgy szorították magukhoz mindegyiket, mintha soha többé nem akarnák elengedni. Közben a kapitány kihúzva magát, határozott képpel tekintett a bástyába vezető lépcső előtt álló két mesterére. Vatin a szokásosan komor stílusában, a botjára támaszkodva tekintett Alexre, míg Zonáki az íját markolva, szokatlanul jókedvűen nézett rá.

- Ahogy azt ígértem, mindnyájan visszatértünk – zengett a kapitány hangja.

Zonáki bólintott egyet, ám Vatinnak a szeme se rebbent, és ezt kérdezte nyersen:

- Titusz?

- Halott – felelte Alex. - A fejét vettem.

- Nagyon jó! – elégedett meg a válasszal Vatin, azonban a hangja teljesen érdektelen volt. - Akkor holnap a bástyában, a szokásos időpontban – fordított hátat a csapatnak.

- De... - tiltakozott volna a kapitány, ám mestere belefojtotta a szót.

- Ez nem vita tárgya! – pirított rá.

Alex egy darabig megszeppenve nézte a felfelé sétáló Vatint, majd a másik lovagmesterre tekintett, viszont Zonáki is hamar a kollégája nyomába szegődött.

- Ezeket meg mi lelte? – nézett a kapitány értetlenül a jobbján álló Olivérre.

- Fogalmam sincs – ingatta meg fejét a barátja. - De örülhettek volna egy kicsit látványosabban is annak, hogy életben maradtunk.

Alex a tömeg felé fordult, és hangját megemelve szólt csapatának tagjaihoz.

- Remélem, mindenki hallotta a mester utasítását – pásztázta az arcokat. - Holnap reggel mindenki legyen a bástyában. Senki ne késsen!

A kapitánytól nem messze állt Valentin, aki előtt hirtelen ott termett Árpi és Gergő. A két szórakozott fiú reményteljes tekintettel kérdezte a növényszakértőt, megehetik-e most a gombákat, amiket Tibi szedett nekik, ám Valentin azt tanácsolta, hogy inkább egy másik alkalommal fogyasszák el azokat, máskülönben a holnapot még a testükön kívül töltik. A fiúk csalódott pillantást váltottak egymással, de nyilvánvalóan nem tántorodtak el céljuktól, ezért Alex is odalépett hozzájuk, aki Vatin rendkívül közömbös viselkedésére hivatkozva a lehető leghatározottabban megtiltotta nekik a spirituális utazást. Aztán a tömeg lassan oszlani kezdett, és a családok hazafelé vették az irányt, hogy egy kiadós lakoma mellett meghallgassák az öukrát erődben történteket. A kapitány még egyszer felhívta mindenki figyelmét a másnap reggeli pontos érkezésre, aztán elbúcsúzott Olivértől, majd a Gréem családdal tartott.