A kristály lovagjai - Az árulás örököse

8. fejezet

Nem tudta Alex, meddig várhatott, de amikor újra kinyitotta a szemét, már csupán azt látta, hogy legyőzői eltűnnek a rengetegben. Egy darabig képtelen volt felfogni, mi történt, csak bámult maga mögé az ámulattól kisimult arccal. Nagyon lassan tért magához, és még annál is lassabban tudatosult benne, hogy életben maradt. Már másodjára úszta meg a halált – ráadásul mindkétszer bőven a küszöbén állt annak –, ami teljesen valószerűtlennek tűnt a számára.

Hirtelen egy kellemetlen, fenyegető érzés lett úrrá rajta, és összeráncolta a homlokát. Egyáltalán nem bánta a megmenekülést, viszont nagyon furcsának találta a körülményeit, hiszen már csak annyi lett volna az ellenfelei dolga, hogy a hátába mélyesszék a kardjukat. Miért nem tették meg? – töprengett el, de hamarosan arra jutott, a jelen pillanatban ez teljesen mindegy.

Ám ami ezután történt, legalább annyira volt baljós és nagyszerű, mint a túlélése: testének paralizációja teljesen megszűnt.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte a fiú az erdőtől, miközben felült.

Csak ekkor vette észre, hogy olyan szegletében van a rengetegnek, ami teljesen elüt az eddig látottaktól: egy tisztáson, ami felett a lombkorona nem nőtt olyan sűrűn, ezért a nap finoman bevilágította. Néhány lépésnyire Alextől már kemény volt a föld, és vastag, zöld fű borította, valamint ragyogóan fehér virágok nőttek rajta itt-ott, amelyek kellemes hangulattal árasztották el az egyébként sem barátságtalan környezetet.

Egyből arra gondolt az anarúder, a tisztásnak lehet valamilyen ereje, ami elkergette az erdei harcosokat. Azt továbbra sem értette, hogyan és miért, de abban biztos volt, hogy ennek okán menekült meg.

Alex egy nagyon hosszú és bonyolult műveletsort hajtott végre a lábra állás érdekében, ám végül sikerült neki. Mikor felegyenesedett annyira, amennyire csak tudott, feltűnt neki, hogy a tisztás közepén van egy tó. Remek! – virradt fel, mert már bőven ráfért a felfrissülés.

Sántítva, minden lépésnél a száját húzva indult a víz felé, és – néhány egyensúlyvesztést leszámítva – gond nélkül érte el a partját. Nem kevés fájdalmába került az is, hogy letérdeljen, majd előrehajolt, egészen közel a tó felszínéhez, és tenyereivel vizet lapátolt az arcába, ami kellemesen hűtötte, közben pedig szorgosan kortyolgatott, mert a harc rendesen kiszárította. Miután pótolta víztartalékát, a ruháját kezdte megszabadítani a vastag sárrétegtől, és azon járt az agya, hogy mitévő legyen, azonban ekkor valami különös dolog történt.

- Alex – suttogta valaki a fülébe misztikus hangon.

A fiú rémülten kapkodta a tekintetét össze-vissza.

- Balázs? – kiáltotta. - Te vagy az?

Pár pillanatnyi feszült csendet követően jött az újabb suttogás:

- Végre ideértél.

- Ki az? – kérdezte Alex hangosan, és kardjáért nyúlt. - Ki beszél?

A hang, nem törődve a feltett kérdéssel, így folytatta:

- Már nagyon hosszú ideje várok rád.

- Rám? – hökkent meg az anarúder. - De miért? Ki vagy te? Válaszolj!

- Csak egy ősöreg gondolat vagyok, semmi több. És azért vártam rád, hogy megosszak veled valamit.

A fiú összeráncolta a homlokát.

- Ősöreg gondolat? – kérdezte furcsállóan.

- A kabátot, amit te testnek nevezel, már régóta nem viselem. Létezésemet a mentális síkra helyeztem, ezért nem láthatsz, viszont a hangomat hallhatod, akár egy gondolatot.