A kristály lovagjai - Az árulás örököse

15. fejezet

Alex mozdulatlanul állt, közben fagyosan meredt előre. Mögötte a többiek hozzá hasonló komolysággal követték a példáját, csak hallgattak és nézték a tőlük néhány tíz méterre eső hatalmas, földbe vájt lyukat. A halál sötét torkát, az öukrát erődöt. Tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy ott már pengeélen fognak táncolni, és ha csak egy lépést is elrontanak, az a penge kíméletlenül elvégzi a dolgát. Meg kell hagyni, ez nem volt a legkellemesebb érzés.

Ekkor a kapitány hátra vetette tekintetét. Félelemmel vegyes elszántság tükröződött az arcokról, ami ebben a helyzetben teljesen érthető volt, ám legalább egyikük sem omlott össze, pedig arra számított Alex, hogy az utolsó pillanatban lesznek, akik bepánikolnak. De tévedett, és ennek most felettébb örült.

Még egy pillanatig tétovázott a kapitány, mivel a félelem ugyanúgy ott lakozott benne is, azonban igyekezett a lehető legmélyebbre űzni magában. Felöltötte hát a nehéz helyzetek előtt használatos hideg, acélos arcát... és megindult. Harcosai árnyékként követték, a csizmáik pedig hangosan tocsogtak a mindinkább sárossá váló földön. Végig a szörnyű katlanon tartották a szemüket, ami párát, kellemetlen szagokat és hűvöst árasztott magából, egy folyamatos, mély, visszhangzó morajlásról nem is beszélve, amitől libabőrözött az ifjak háta. Aztán elérték az óriási lyuk peremét... Tényleg úgy nézett ki, mint egy rettentően nagy víznyelő, vagy tölcsérszerű szakadék, aminek nem látszott az alja. Finoman szólva sem volt túl bizalomgerjesztő látvány, főleg annak tudatában, hogy mi lakozik benne. Mintha arra figyelmeztette volna a lovagtanoncokat, forduljanak vissza, vagy meghalnak. Csakhogy ők már nem fordulhattak vissza, mert meg kellett tenniük azt, amire eddig még példa se volt.

A lefelé vezető út megleléséhez egy rövid sétát kellett tenniük a perem körül, de amint rátaláltak, ha lehet, még jobban elkeseredtek. Éppen csak olyan széles volt, hogy egyesével elférjenek rajta, és korlátot, vagy valami ahhoz hasonlót sem építettek rá. Túl masszívnak se tűnt, bár úgy gondolták, ha az öukrátokat elbírja, akkor őket vígan. Az egész sárból és kavicsból készült, a lehető legcsúszósabbá téve az egyébként is életveszélyes járatot.

Elérkeztek a küldetés legkritikusabb pontjához, most már nem kevesebb, mint az életük volt a tét. Alex még utoljára a csapatára pillantott, aztán egy nagy, bátorító levegőt szívott a tüdejébe, és lefelé vették az irányt. Hosszú út várt rájuk, mert a járat nagyon tompa szögben ereszkedett alá. A sár bűzlött a talpuk alatt, és méretes kukacok mászkáltak benne, amelyektől Trembekt ingatag gyomra ismét liftezni kezdett. Érezte, ahogy küzdi fel magát a következő adag hányás a torkán, ám az utolsó utáni pillanatban, mikor már a szájába is került egy kevés, erőt vett magán. Nagy nehezen felülkerekedett az ingeren, miközben próbálta meggyőzni magát arról, hogy jól van. A szagok és a látvány miatt csak lassan ment neki ez, de végül sikerrel járt. Nem volt büszke magára, mert rajta kívül mindenki jól viselte a környezetet, viszont annak örült, hogy nem mutatta magát gyengének az ellenség előtt. Habár eleinte nem találkoztak öukrátokkal, ezért egy ideig csak arra kellett figyelniük, hova lépjenek.

Tibi volt a legnagyobb darab, így neki adódott a legnehezebb dolga is. Az apró, nedves köveken hamar megcsúszott, mire reflexből oldalra kapott, hogy ujjait a sáros falba mélyesztve megtartsa az egyensúlyát. Ennek okán – félig a semmibe lógva, miután a lelki szemei előtt látta magát a mélybe zuhanni – úgy vélte, jobb, ha el sem engedi a sártömeget. Ám úgy harminc méterrel lejjebb az erőd falának állaga hirtelen megváltozott. Továbbra is sáros volt, meg nyirkos, de nagyon masszív lett, ezért rögtön odapillantott Tibi, hogy megnézze, mibe kapaszkodik. A szabálytalanul kifaragott, ám nagyjából egyenes falon most fura domborművek álltak. Közelebbről szemügyre véve őket azt is kiderítette a nagydarab fiú, hogy emberszerű alakokról van szó. Túl vastag sár borította mindet, amiért nem tudta kivenni, kiket ábrázolnak, ezért a kezével nekilátott megtisztítani az egyiknek a fejét. Amint aránylag kivehetővé vált az arc, a kezdeti lelkesedést felváltotta a rémület, ugyanis ekkor jött rá Tibi, hogy nem domborművekről van szó, hanem valódi, érző lényekről. Méghozzá az ellenségeikről. Ekkor ugrott be neki, amit Alex mondott az erőd faláról: az öukrátok benne lakoznak, és egyben a részei. A nagydarab fiú lassan, de még annál is óvatosabban engedte el az alvó bestiát, hogy még véletlenül se ébressze fel, aztán sietett a többiek után. Gehektó hátranézett, és látva Tibi arcán az izgatottságot, rögtön az ajkához emelte egyik mutatóujját, még azelőtt csendre intve a csapattársát, mielőtt megszólalt volna.