. . . ér akkor bármit is a szerelem, ha mind a két fél rettegi kimutatni? . . .
cornelia a mosoly megtestesült angyala, belülről szívének szilánkjaival megtöltve. mikor megcsókolja az életében egyetlen botladozó fiút, ő maga se tudja eldönteni...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
. . . az éjszaka néha több napfényt nyújthat, mint a Nap . . .
A nap további része csendesen telt. Doven el volt foglalva a saját dolgaival, én pedig nem kavartam nagy port. Csupán vissza sétáltam a kanapéra, ahol aludtam az előző este és csak ültem. Egész délután bámultam magam elé, elmerülve a gondolataimban.
Még nem éreztem annak a szükségét, hogy haza kellene mennem. Valószínűleg nem lenne biztonságos, Doven pedig egy szót sem szólt az miatt, hogy egész nap csak szívom a levegőt.
- Jó éjt － motyogta a fiú, ahogy vissza vonult a szobájába. Válaszul csak hümmögtem egy aprót, ahogy jobban fejemre húztam a puha pokrócot.
Valószínűleg úgy festhettem, mint egy bebábozódott hernyó, de most valahogy kifejezetten szükségem volt arra a melegre és kellemes érintésre, amit az anyag nyújtott. Talán ennyire rosszul esett a fiú reggeli viselkedése? Végül is, az után egy szót sem váltottunk egész nap. Igaz, egyikőnk se volt elég elfoglalt, de nem úgy tűnt, mintha bármelyikőnknek is lett volna mit mondania.
Talán jobb is így.
Tartani a távolságot. Lényegében semmi közünk sincs egymáshoz. Csak kettő idegen vagyunk, akik valahogy összegabalyodtak egy véletlen során. De ha végre minden szál megtalálja a helyét, tovább megyünk, mintha mi sem történt volna.
Igen.
Ennek kell történnie.
De mégis miért olyan nehéz bele gondolni? Eddig mindig egyedül voltam, ráadásul Doven egy elmondhatatlanul rideg személy, aki kihasznál mindenkit. Aki kihasznál engem is.
Most is?
Nem tudom...
Lehunytam szemeim. Miért jutottak eszembe meleg kezei? Ahogy az arcomra simítanak, ahogy magához húz, ahogy ajkai a homlokomhoz érnek. Miért esett olyan jól erre gondolni?
- Lia － hallottam meg hirtelen hangját. Olyan nyugodt volt, hogy azt hittem, valójában csak képzelődöm. Hiszen már biztosan alszik, végül is sok idő eltelt, mióta álomra hajtotta a fejét.
Oldalamnál kissé besüppedt a kanapé.
Meglepődtem, de nem mozdultam. Talán ha azt hiszi, hogy alszom, békén hagy. Akkor pedig én is aludhatok.
- Hé, tudom, hogy nem alszol － suttogta.
Vennem kellett egy mély levegőt, ahogy felnyitottam szemeim és rá pillantottam. A sötét miatt alig láttam belőle valamit, viszont éreztem, hogy közel volt hozzám. Ahogy azt is éreztem, hogy enyhén remegett.
- Nem tudok aludni － vallotta be. Olyan volt, mintha nem is ő beszélt volna. Hangja lágy volt, csendes, már-már borzongatóan jól esett.
