. . . ér akkor bármit is a szerelem, ha mind a két fél rettegi kimutatni? . . .
cornelia a mosoly megtestesült angyala, belülről szívének szilánkjaival megtöltve. mikor megcsókolja az életében egyetlen botladozó fiút, ő maga se tudja eldönteni...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
. . . édes cseppek, virágzó, piros szirmok . . .
- Milyen volt a mai felkészülés? – kérdezte vidáman, ahogy lassan lépkedett mellettem, teljes izgatottsággal.
Nem tudtam nem mosolyogni derűs hangulatán.
- Jó volt, élveztem – igyekeztem nem rövid választ adni, de sajnos ez nem igazán jött össze. Hiszen még mindig Arin volt az első velem egykorú, aki tényleg érdeklődött velem kapcsolatban.
- Ennek nagyon örülök – mosolya szélesebb lett, arca pedig gyermekibb. – A többiek is sokkal vidámabbak, mint eddig. Egyértelmű, hogy imádnak – hangja jóval lágyabb lett, merengő, ami azt az érzést keltette bennem, hogy komolyan beszél. Azt pedig képtelen voltam letagadni, hogy szavai elképzelhetetlenek voltak számomra, de mégis jól estek. Hiszen sose voltam biztos abban, hogy a csapat többi tagja is úgy kedvel, ahogy én őket. Viszont Arin képes volt meggyőzni csupán egy mondattal, hogy igenis biztonságban érezhetem magam.
Mégis miért volt rám ekkora hatással?
Végtelenségig töltött pozitív energiái biztonságba ringattak, ami számomra megmagyarázhatatlan volt. Már az elejétől kezdve volt valami ártatlan abban, ahogy létezett, mozgott és beszélt.
Olyan volt a fiú lénye, mintha segítő kezek nyúltak volna felém.
Ahogy arcára pillantottam, csak akkor fedeztem fel, hogy beszélt. Ajkai folyamatosan elváltak egymástól, míg mimikái igazodtak szavaihoz.
Azonban én nem hallottam hangját.
Csak figyeltem gyermeki arcát, mintha egy meleg napsugár lett volna. Egy boldog élet, ami segíteni akar.
- Nem gondolod? – pillantott rám, csillogó szemekkel. Azonnal a zavartság érzésébe keveredtem, hiszen fogalmam se volt, hogy mégis mivel kapcsolatban tette fel a kérdést. Gyorsan lestem le a földre, nem tudván, hogy mit kellene válaszolnom. - Nem kell aggódnod. Biztos vagyok abban, hogy a kezünkben a nyereség. Ahogy az előbb is mondtam, mi öten mindenre képesek vagyunk! – szemem sarkából néztem rá, így pont elkaptam azt a magabiztos tekintetet, amely végtelen melegséget árasztott.
Elmosolyodtam.
Az egész úgy hangzott, mint egy csapat kiáltás, ez pedig borzasztóan jól esett. Hiszen eddig sose tudtam volna elképzelni azt, hogy valaha is lesz egy olyan kör, ahová tartozhatok.
Arin hirtelen nyújtózkodni kezdett mellettem. - Azért már alig várom, hogy haza érjek – mormogta, egyértelmű fáradtsággal a hangjában.
Csendben sétáltam mellette, még ha egyet is értettem vele. Hiszen én is már szívesen az ágyamban pihentem volna.
Azonban egy kérdés képtelen volt békén hagyni és fel-felbukkant az agyamban, míg végül nem voltam elég óvatos és kimondtam. - Hogy-hogy ebbe az irányba jössz? – ahogy felfogtam szavaim, legszívesebben a számra tapasztottam volna a kezeim. Féltem, hogy egy bántó kérdést tettem fel.
