. . . ér akkor bármit is a szerelem, ha mind a két fél rettegi kimutatni? . . .
cornelia a mosoly megtestesült angyala, belülről szívének szilánkjaival megtöltve. mikor megcsókolja az életében egyetlen botladozó fiút, ő maga se tudja eldönteni...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
. . . új bokor, új rózsák, új szirmok . . .
Korán, szinte hajnalban hagytam el Doven házát.
Nem akartam tovább zavarni, ráadásul tudtam jól, hogy a szülei ma érkeznek vissza és nem szívesen futottam volna össze velük. Mellesleg, anya is ma érkezik haza. Hétvégén ő is távol volt a háztól, köszönhetően mamának, akit meglátogatott a kórházban. Persze, ő egy másik városban pihent, ami busszal öt órányira volt tőlünk, ezért ha anya látogatóba indult, mindig ott töltötte a hétvégét és csak hétfő délután ért haza.
Apa pedig minden reggel alszik.
Tehát, volt egy nyugodt sétám haza, sikerült zuhanyoznom és átöltöznöm, majd összeszedtem magam és elindultam a suliba.
Egy tökéletesen kellemes reggelen estem át, ami borzasztóan jól esett a szívemnek.
Vajon ezt annak köszönhettem, hogy Doven karjai között aludtam az este? Igaz, nem az én ötletem volt, de nem is elleneztem, hiszen a fiúnak segítségre volt szüksége, hogy képes legyen álomba merülni. Én pedig éppen ott voltam, tehát kapóra jöttem.
Egy pillanatra lehunytam szemeim.
Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen történt velem, hogy ennyire közel kerülhettem hozzá, hiszen az esetek többségében nem is foglalkozott velem. Mégis ki mondhatná el magáról, hogy Doven Lam-al töltötte a hétvégét? De, valahogy legbelül örültem annak, hogy elteltek a napok. Hiszen hiába volt az egyik fele édes és törődő, ha a másik jéghideg és sötét. Ráadásul, még mindig csak idegenek voltunk. Egyikőnk sem igyekezett azon, hogy megismerje a másikat.
Ez pedig így volt jól.
Igen, egyértelműen jobb volt tartani a távolsá-
- Halihó! － zökkentett ki egy édes, de kissé félénk hang. Enyhén megugrottam, amint vissza került elmém a zajos és diákokkal teli folyosóra. Pislognom kellett párat, amíg a talajt lestem, hogy biztos legyek abban, hogy tényleg az épületben vagyok, majd a mellettem ácsorgó személyre pillantottam. - Ne haragudj, ha megijesztettelek － mosolyodott el, ahogy kezével tarkóját kezdte el vakargatni.
Aranyosan festett.
Biztos voltam benne, hogy még nem találkoztunk, vagy nem szeltük át ugyanazt a folyosót egymással szemben haladva, hiszen akkor megjegyeztem volna vörös tincseit, amikhez egy édes, gyermeki arc társult.
Elmosolyodtam.
Automatikusan és megszokottan.
- Nem, ne kérj bocsánatot － ráztam meg aprón fejem, mire frissen mosott tincseim arcom elé zuhantak.
