lopott csókok

𝙚𝙡𝙨𝙤 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

0 1
──────────── ·  ·  ·  · ✦

. . . néha egy hervadás
az egész bokrot elpusztítja  . . .

- Ezt mégis, hogy képzelted ?! － üvöltött rám.

Megszeppentem. Egyáltalán nem erre számítottam, hiszen éppen megmentettem őt, talán valami nagyon rossztól. Sokkal messzebb csúsztam tőle, rettenetesen betartva azt az egészséges távolságot, bár most még ezt se éreztem biztonságosnak. Doven Lam most az idegességtől kapkodta a levegőt és ez engem se nyugtatott meg.

- Én... Én... － hebegtem és már nem is tudtam rá nézni. Csak még hátrébb csúsztam a talajon, mintha menekültem volna.

- Te ? Te ?! － kiabált tovább, ami miatt ösztönösen mellkasomhoz húztam a térdeim, majd átkarolva azokat, próbáltam eltűnni. Rettenetesen rosszul viseltem, ha ordibáltak velem és a fiú cseppet sem kímélt. Csak szemem sarkából láthattam, ahogy gyorsan felpattant. - Ha még egyszer rám mersz mászni, nagyon rossz vége lesz, ezt jegyezd meg ! － lépdelt elém.

- Kérlek － motyogtam, de nem hallhatta.

A félelem teljesen magába szippantott és már azért siránkoztam, hogy bárcsak ne segítettem volna neki, hiszen akkor most nem tartanánk itt. Akkor most nem kellene hallgatnom, ahogy a pokolra kíván és fenyeget. Akkor most nem érezném bűnösnek magam, hibásnak, csak egy hibának...

- Szerencséd, hogy ezen a szar helyen kicsapnak, ha pofon váglak － mormogta végezetül, majd kikerült és ott hagyott.

A sírás fojtogatott. Pedig nem akartam sírni, nem akartam kimutatni, hogy ennyire rosszul estek a szavai. Nem akartam, hogy ez miatt elítéljenek, így inkább megpróbáltam összeszedni magam.

Feltápászkodtam és a csaphoz sétáltam, majd megengedve a vizet, lemostam az arcom, ezzel együtt a majdnem kicsorduló könnyeim is. Nadrágom is leporoltam, hiszen pár nagyobb kosz darabot sikerült felnyalnom a földről, miközben próbáltam elmenekülni a sötétbe borult fiú elől.

Mégis miért haragudhatott ennyire rám ? Hiszen segítettem rajta, persze én is bevallom, hogy rettenetesen rossz ötlettel álltam elő, de legalább elmúlt a pánikrohama. Legalább megnyugodott, azt leszámítva, hogy ordítozott. De, mégis... pánikbeteg volt. Doven Lam, az iskola egyik legmenőbb fiúja, egy ilyen komoly problémával küszködött. Mégis mióta tarthat ez nála ?

Felsóhajtottam.

Valamiért éreztem, hogy erre már nem fogok választ kapni. Pedig a szívem mégis azért sóvárgott, hogy megtudjam az igazat, hogy újból kihúzzam őt a bajból. Talán ez fog egyszer a sírba vinni. A hatalmas lelkem. Az, ahol még ez a fiú is kényelmesen elfér.

A csengő zökkentett ki a gondolataimból és abból, hogy bámultam a víz szüntelen folyását. Bárcsak az életem is ilyen egyszerű lenne... Egy újabb cirka sóhaj szaladt ki a számon. Végül elzártam a csapot.

Nem tudtam, hogy pontosan melyik osztályban lehettem, így inkább minél hamarabb ki siettem és a szekrényem felé vettem az irányt. Ha jól tudtam, akkor törim lesz. Ez egy picit megnyugtatott. Szerettem a történelmet és a tanárnőt is, amilyen lelkesedéssel képes volt magyarázni, mintha valami esti mesét mondott volna, olyan lágyan csúsztak ki a száján a szavak, hogy mindent megadtam volna azért, hogy csak egy kicsivel is tovább hallgathassam.

Mosolyt erőltettem az arcomra, majd mellkasomhoz szorítva a kellékeim elindultam a kijelölt osztály felé. De amíg sétáltam, nem tudtam másra gondolni, csak a fiú pár perccel ezelőtti akciójára. Mégis... Mégis hogy volt lehetséges az, amire soha senki sem gondolt ? Hiszen Doven élete annyira varázslatos. Igaz, hogy bunkó és arrogáns, de bomlanak utána a lányok. És pánikbeteg... Ez egyszerűen lehetetlen. Ennek a srácnak mindene megvan, szó szerint mindene.

Akaratom ellenére is fúrni kezdte az oldalam a kíváncsiság. Egy ilyen betegség nem minden sarkon kalimpál neked, sőt... Azt olvastam, hogy ennek valami lelki oka lehet. Ez pedig Doven Lam-nál elképzelhetetlen.

Ahogy beléptem az osztályba, hatalmas lárma fogadott. A tanárnő még sehol sem volt, de talán jobb is így. Amint elindultam egy üres pad felé, ami természetesen elől volt, a hátsó padok között felfedeztem, egy kissé letörtnek tűnő lányt. A szívem hatalmasat dobbant és amint rám nézett, még ha csak egy pillanatra is, mosolyom sokkal hatalmasabb lett. Viszonozta gesztusom. Ez pedig megnyugtatott. Nem szerettem, ha körülöttem szomorúak voltak az emberek. Hiszen semmi okuk sem volt rá, az életet élvezni kell és bármi rosszat is sodor elénk, csak mosolyogva át kell lépni.

Tollam rágcsáltam és figyeltem a tanárnőt. Nyugodt hangja bejárta az osztály minden szegletét, puhának tűnő vonásai pedig odafigyelésről árulkodtak. Melegséggel töltötte el a szívem a mérhetetlen pozitív energia, amit az óráin érezhettem.

Persze, egyszer mindennek vége és ennek a kellemes hangulatnak egy hangos és erőteljes ajtó nyitódás vetett véget. Fejem a hang irányába fordítottam. Ez nem lehet igaz... Azok a rettenetesen sötét tincsek, csapzottan keretezték markáns arcát és a szinte fekete szemei egy pillanatra sem méltattak.

- Doven Lam. Megtudhatnám, hogy merre jártál eddig ?

- Elnézést tanárnő. Legközelebb nem fordul elő － motyogta a fiú, majd elindult az egyetlen üres pad felé. Tekintetemmel végig követtem őt. A haja ugyanúgy festett, mint mikor rohamot kapott. Talán most heverte ki rendesen és ezért késett ennyit ? Egyáltalán mióta vagyunk egy történelem órára beosztva ?

Kissé meglapultam, hogy ne legyen feltűnő, hogy még mindig bámulom. A tananyag mégsem tudott annyira lekötni, mint kellett volna. Ez a fiú... Vajon miért lehet ilyen súlyos betegsége ? És mégis miért titkolja ? Bár, ő az egyik legmenőbb srác ebben az iskolában, rengetegen imádják és eddig talán még csak a süket nem hallott arról, hogy kő gazdag. És mégis ki nem vágyna egy helyes pasira, egy tengernyi mennyiségű pénzzel ?

Fekete haja kissé az arcába omlott. Hanyagul ült az asztal mögött és látszott rajta, hogy teljesen máshol jár az esze. Ahogy a napsugarak beszaladtak az ablakon keresztül és egyenesen őt célozták meg, olyan volt, mintha kicsit kékes lett volna minden egyes tincse. Lehetséges ez ? Sokáig azt hittem, hogy ő is olyan egyszerű, mint a barátai, de most... Most valahogy olyan különleges volt.

És az ajkai... Puhák voltak, rettenetesen puhák. Vajon hány lányt csókolt meg velük ? Vagy fedezte fel őket, valahol máshol ? Megborzongtam. Ebbe rossz volt akárcsak bele gondolni, de már elég sok mindent hallottam erről a fiúról és ezek miatt, nem állt olyan jól a szénája.

- Cornelia. Kérlek válaszold meg a kérdést － zökkentett ki a tanárnő hangja. Rá kaptam a tekintetem és csak ekkor tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem figyeltem és fogalmam se volt arról, hogy miről van szó.

Ám, most mintha nekem kedvezett volna a szerencse. Mielőtt bocsánatot kérhettem volna, hogy sajnos nem figyeltem, a csengő megszólalt. Kifújtam az eddig magamban tartott levegőt. Majd gyorsan össze szedtem a cuccaim és elhagytam az osztályt.