lopott csókok

𝙣𝙮𝙤𝙡𝙘𝙖𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

 

0 8

──────────── ·  ·  ·  · ✦

. . . a rózsa nem csak szúr, hanem szép is . . .

    Fáradtan sétáltam az emberek között, erősen kapaszkodva táskám pántjába. Tegnap este még sokáig ott ücsörögtem, és fantáziáltam. Az emberek annyira furcsák tudnak lenni, hogy ez egyszerűen kikészít.

Hirtelen valaki hangosan, szinte visítva nevetett fel a folyosón, minek következtében megijedtem. Automatikusan a hang irányába fordultam, de legszívesebben összeestem volna, ahogy felfedeztem a sötét fiút, ahogy kezét a nevető lány derekán pihentetve, gondolom nagyon vicces vicceket mesélt neki. Valójában szegény táskám bánta az egészet, hiszen még jobban rá szorítottam, majd egyszerűen tovább sétáltam. Azonban nem figyeltem eléggé és egy hatalmas testnek ütköztem. Felnyikkantam, és természetesen elvesztve az egyensúlyom a földre pottyantam.

Újabb nevetés ütötte meg a fülem, de ez nem volt olyan egyszerű, ez inkább gúnyban úszott. Lassan felnéztem az illetőre, persze ahogy felismertem őt, imádkozni kezdtem, bárcsak ne történt volna meg ez az egész. Aaron Taylor nézett le rám, arcán egy pszichopata vigyorral. Sokat hallottam már róla is, állítólag előszeretettel bánt bárkit, legyen az lány, fiú, tanár, vagy állat. Ennek a fiúnak nem okozott akadályt, hiszen gazdag családból származott. Mellesleg Doven egyik jó haverja volt. Ami azt illeti, néha, bizonyos helyzetekben sok lehet bennük a közös...

- Cornelia Stan － nevetett, majd kicsit közelebb lépdelt. A magassága, a tekintete, rossz érzéseket táplált bennem, így kezeimmel segítve magam, azonnal hátrébb csúsztam, ahogy közelebb akart kerülni hozzám. - Ne félj tőlem, kislány － kaján vigyor villogott az arcán, amitől kirázott a hideg. De nem kellemesen, úgy éreztem, mintha tüskék fúródtak volna belém, legszívesebben nyüszítettem volna, mint egy kiskutya.

- Bo... Bocsánat － motyogtam, a tőlem telhető leghangosabban.

- Tessék ? － le hajolt hozzám, minek következtében jobban a földre feküdtem, próbáltam minél messzebb kerülni tőle. - Nem hallottam － bal kezét a bal füléhez tette, ezzel rájátszva a történtekre.

- Én... － suttogtam. Hangom elcsuklott, szemeim szorosan össze kellett szorítanom, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. Ha tudná ez a srác, hogy hány bántás kezdődött így otthon. Hogy hányszor kerültem megalázva a földre, kócos hajjal, kisírt szemekkel. Úgy éreztem, hogy ugyanez vár rám most is. Hiába voltak rengetegen körülöttünk, hiába néztek olyan sokan. Senki sem mert tenni semmit, mindenki rettegett. Mindenki, köztük én is...

- Aaron ! － valaki hangja hangosan csattant fel valahonnan. Suttogások simogatták a füleim, majd hangos, erőteljes léptek. Kipattantak a szemeim. A fiú már nem engem figyelt, egy másik pontba meredt.

Én is arra néztem és ekkor fedeztem fel Doven Lamt, ahogy felénk közelít. A segítség érzése helyett, úgy tűnt, mintha egy hatalmas, villámokkal teli vihart húzott volna maga után, amitől csak jobban rettegtem. Tudtam jól, hogy Doven sem az a gyengéd fiú, hamarabb fejezi ki az érzéseit üvöltve, mint mosolyogva.

- Mit csinálsz ? － állt meg a barátja mellett. Aaron a kérdést hallva, felegyenesedett, majd a fiú elé lépdelt. Kihúzta magát, ahogy Doven sötét szemeibe meredt. Mellesleg Aaron Taylornak szép, világoskék szemei voltak, sokan dicsérték. Illett is a rövidre vágott, szőke hajához, de a jelleme igazából minden illúziót lerombolt, a hatalmas teste pedig ijesztő volt. Sportoló volt, híres sportoló, valószínűleg erre is fogja feltenni az egész életét.

- Csak kérdeztem valamit, haver. Sajnálatos módon túl halkan beszél a kislány és semmit se értettem belőle － magyarázta, teljesen nyugodtan.

- Te mit csinálsz ott ? － morgott nekem. Hirtelen úgy éreztem, mintha ostorral csaptak volna rám. A hangja olyan hideg és kegyetlen volt, hogy megremegtem. Rettenetesen rosszul esett, hogy ilyen rideg volt velem.

Nyitottam a szám, hogy válaszoljak a kérdésére, de tekintete belém fagyasztotta a szót. Megmérgezett azokkal a sötét szemeivel, kínlódtam a nézése alatt. Csak feküdtem a talajon és vártam a halálos ítéletem.

- Állj fel, és takarodj innen － utasított, mint valami idegent. Könnyek gyűltek a szemeimbe, de azonnal lenyeltem őket. Nem akartam, hogy lássa, hogy mekkora fájdalmat okoz ezzel, hogy milyen mélyre tipor. Úgy nézett rám, mint egy semmirekellőre. Mint egy problémára...

Összeszorított fogakkal tápászkodtam fel és azonnal szaladni kezdtem. Nem néztem rá, nem néztem újból azokba a félelmetesen sötét szemeibe. Senki tekintetét se kerestem, egyszerűen csak menekültem. Újból úgy éreztem, hogy nem akarok létezni. Nem akarok érezni. Nem akarom érezni, hogy mennyire fáj a fiú viselkedése, hogy megöl belülről, hogy tönkretesz. Egy használt rongynak éreztem magam, egy olyannak, amilyen már nem kell neki. Már haszontalan a számára.

Miért vagyok én ilyen felesleges ?

        - Mire jó ez neked? － csapott tenyerével a mögöttem lévő falra. Összerezzentem, hiszen keze pár centire a fejemtől méregette az épület kis részét. - Folyton bajba sodorni magad, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? － szemeivel újból megölt, úgy nézett rám, mintha tényleg teljesen hasznavehetetlen lennék.

- Sajnálom － pillantottam el arcáról, helyette cipőm és az alatta már kopottá vált csempét fürkésztem. Tincseim arcomba zuhantak, de nem igazán zavart. Szerettem, ha nem lehetett látni a szemem, az orrom, a szám, az orcám a hajam miatt.

- A sajnálatod nem elég － horkantott Doven.

Erősen szorítottam össze szemeim, nem engedhettem, hogy lásson sírni. Nem engedhettem meg, hogy gyengének lásson.

- Szerencséd, hogy Aaron az adósom volt. Különben nem tudom, hogy mit csinált volna veled － hosszabbra nőtt, sötét haja simogatta homlokom, ebből arra jutottam, hogy csóválta a fejét. Talán...

- Te féltesz engem? － tettem fel halkan a kérdést, de elég volt ahhoz, hogy megfagyjon köztünk a levegő. Féltem sőt, rettegtem a választól, de közben mégis annyira kíváncsi voltam. Fogaimmal alsó ajkamba haraptam, közben szemeim még mindig csukva voltak. Könyörgöm, mondj igent. Érezni akarom, hogy fontos vagyok valakinek.

Doven felnevetett.

Senkinek sem kellek...