. . . ér akkor bármit is a szerelem, ha mind a két fél rettegi kimutatni? . . .
cornelia a mosoly megtestesült angyala, belülről szívének szilánkjaival megtöltve. mikor megcsókolja az életében egyetlen botladozó fiút, ő maga se tudja eldönteni...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
. . . új Nap az égen, mosolygó szirmok a réten . . .
Arin várt rám a szekrényemnél, megszokottan annak dőlve, miközben táskája a lábánál pihent. Vörös haját könnyen pillantottam meg a tömegben, ami miatt mosolyognom kellett.
- Halihó! － köszönt vidáman, ahogy mellé értem.
- Szia － viszonoztam gesztusát, egy mosoly kíséretében.
- Hogy telt a napod? － érdeklődött, ami már hamarabb esett jól, mint hogy meglepjen.
- Hát... Egész jó volt － igyekeztem vissza gondolni az unalmas óráimra, amiket legszívesebben végig se ültem volna.
A fiú mellettem felnevetett.
- El tudom képzelni, hogy mennyire egész jó lehetett － kuncogott. - Sebaj, majd a többiek feldobják a kedved － vidám szemei megtalálták a sajátjaim, ami miatt apró, kellemes melegség kerített hatalmába. Még mindig volt valami a fiúban, ami megfoghatatlanul kellemes volt.
- És um... a te... a te napod milyen volt? － kérdeztem zavartan. Hiszen Arin előtt nem volt senki velem egykorú az életemben, akinek feltehettem volna ezt a kérdést. Ennek köszönhetően elég kellemetlenül éreztem magam és nem is értettem, hogy egyáltalán miért kérdeztem. De mégis, éreztem, hogy ott mélyen, legbelül a fiú meleg és kellemes lénye szedett rá.
Éreztem, hogy rám tekintett.
De én nem viszonoztam.
- Eddig elég pocsék volt － állapította meg kuncogva. - A matekosom egy drámakirálynő, pont olyan operába való. Minden óra fele arról szól, hogy neki milyen borzasztó, hogy milyen tudástalanok vagyunk matematikából! － ahogy egyre többet mesélt, annál jobban élte bele magát a tanárnő szerepébe, akit akaratlanul is jól imitált.
Képtelen voltam nem figyelni őt és nem nevetni tettein.
- Mesélhetek még róla. Rengeteg történetem van, amik csak arra várnak, hogy el legyenek mesélve － mosolygott már maga a fiú is, ahogy pislogott rám.
- Szívesen meghallgatnék párat － vallottam be őszintén, ami miatt Arin arcán egy sokkal nagyobb mosoly foglalt helyet.
Nyitotta is ajkait, de szavait már megelőzte egy erős nyomás, amit pontosabban a másik felemen éreztem, mint ahol a fiú volt. Automatikusan csuktam be szemeim, hiszen enyhén elvesztettem egyensúlyom és ez akaratlanul is apára emlékeztetett.
Mielőtt még hátra tántoroghattam volna, magabiztos kezeket éreztem vállaimon, amik egyhelyben tartottak, ám nem szorítottak, csak éppen vigyáztak rám.
A következő pillanatban kuncogást hallottam.
Ismerős kuncogást.
Felpattantak szemeim, tekintetem azonnal találkozott egy gúnyos szempárral. Emma volt az. Na meg a kis baráti köre, akik szintúgy lenézően pislogtak rám, mintha megint kiműveltem volna valamit. Pedig az utolsó napokban nem is találkoztam Dovenel.
