lopott csókok

𝙝𝙚𝙩𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

0 7
──────────── ·  ·  ·  · ✦

     . . . a rózsák megölhetik egymást
is . . .

 

     A kellemes esti szellő a tincseimbe kapott. Kissé már elhagyta őket a szinte fehér szőke szín, szóval lassan ismét újra kellene festenem. De talán ma este ez érdekelt a legkevésbé...

Sután ácsorogtam több lépésnyi távolságra Doven előtt. Nem voltam hajlandó és egyben képtelennek éreztem magam arra, hogy közelebb lépkedjek. Ma este is a fiú volt gyorsabb nálam, rettenetesen kevés, de annál nagyobb lépéssel előttem termett és amilyen lendülettel jött, azonnal ajkaim felé hajolt. Megijedtem, automatikusan összeszorítottam szemeim és hátrálni kezdtem. Azonban hatalmas kezei sakkban tartottak, viszont ajkai már nem.

Nem nyitottam ki a szemeim, de lehelete szám csiklandozta. Ebből és derekamra fonódott végtagjáról tudtam, hogy nem húzódott el. De akkor hová volt ez a hatalmas kapkodás ?

- Miért sírtál ? － hangja kellemesen csengett, de mégis keményen. Lehelete most már nem csak ajkaim, hanem ahogy megszólalt, orcám és nyakam is felfedezte, meg kellett borzonganom a túlságosan ismeretlen érzés miatt. Bal keze ugyanúgy derekamon pihent, viszont most közelebb vont magához, azonban teljesen gyengéden és törődőn. Hirtelen nagyon kellemesen éreztem magam mellette. És biztonságban. Talán ilyen óvatosnak még sosem mondhattam volna őt, mint ebben a pár másodpercben. Megadtam magam és hagytam, hogy mellkasának nyomjon.

Ám, ahogy kinyitottam a szemeim, minden varázs eltűnt. Eszembe jutott, ahogy reggel Emmaval flörtölt, vagy csinálta azt, amit most velem. Megremegtem, gyengének és kissé dühösnek éreztem magam. Nem azért, mert bármit is éreztem volna Doven iránt, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy kihasznál. Talán igaz lehet az a pletyka, hogy Doven Lam mindenből csakis hasznot akar húzni.

- Milyen volt ma Emmaval ? － kérdeztem halkan, de tudtam jól, hogy hallani fogja. Semmi sem volt közöttünk, még egy minimális távolság sem. Süket lett volna, ha ilyen helyzetben nem hallja a szavaim.

- Miért érdekel ez ennyire ? － éreztem testtartásán, ahogy kissé megfeszül. Nem volt jó az előérzetem, de most az egyszer nem akartam hagyni magam.

- Nem érdekelhet ?

- Szóval kérdésre kérdéssel felelsz ? － nevetett fel, kezét keményen körém csavarta, úgy éreztem, hogy megfulladok. Kétségbeesetten próbáltam menekülni, eltolni magamtól, de sose arról voltam híres, hogy nagyon erős lennék. Esélyem se volt.

Persze, mielőtt bármit is felfoghattam volna, Doven az oldalamba markolva a falnak nyomott. A falnak, ami szintén lépésekre volt tőlünk, de igazából már meg se kellene lepődnöm, hogy a fiú minden távot túl könnyedén tesz meg. Felnyögtem, ahogy a recés anyagnak csapódtam, eszébe se jutott volna, hogy esetleg úgy toljon neki, hogy ne üssem meg magam. Felszisszentem, ahogy a fal felsértette a nyakamnál a bőrömet. Sajnos a hajam nem volt elég erős, hogy megvédjen.

- Azt hiszed, hogy jó kedvemből csinálom ? Hogy érdekel, hogy segíteni akarsz annak az idiótának ? － vicsorgott, mint valami megvadult állat. Megfeszültem így is fullasztó szorítása alatt. Nem múlott sokon, hogy könnyeim napvilágot lássanak, de próbáltam erősnek tűnni. Próbáltam nem megmutatni, hogy mennyire is gyenge vagyok. - Nem veszed észre, hogy csak kihasznált ? － szánalmasan felnevetett.

Úgy éreztem, hogy a szívemből megmaradt apró, minden egyes apró darabkába tőrt szúrt és rendesen meg is forgatta. Hiszen Emma nem olyan lány, nem használna ki senkit sem. Lehajtottam a fejem. Hajam az arcomba hullott, de nem érdekelt.

- Szerintem... － te vagy az, aki kihasznál.

- Szerinted ? － kérdezte, olyan erővel, hogy megijedtem. Ösztönösen össze húztam magam, de ahogy nem feleltem, csak erősebben a falnak nyomott. Felszisszentem. Fájdalmas érzés volt, ahogy hozzám ért.

- Ez fáj － suttogtam, szinte tátogtam. Már a hangom se volt az igazi. Legszívesebben csak eltűntem volna, lehetőleg úgy, hogy mindenki elfelejtse a létezésem, ezzel anyának egy jobb sorsot biztosítva. Valami sokkal jobbat.

Doven felsóhajtott, majd minden nélkül hátrébb lépdelt. Újból kaptam levegőt és ez olyan meglepetésként ért, hogy el is felejtettem megállni a lábaimon. Esetlenül a földre estem. Azonban a fiú nem segített, nem ugrott, hogy ne végezzem így. Ez nem volt egy romantikus történet és őszintén, én már rég lemondtam ezekről a naiv történetekről. Csak egy nem létező világba kergetnek, ahol megőrülsz saját magadtól.

- Nem fogod elmondani, igaz ? － hallottam meg hangját, pár perc csend után. Ismét nyugodt volt, mintha ez alatt az idő alatt újból sikerült volna meglelnie a békéjét. Viszont én még így is vacilláltam. Nem mertem felelni, hiszen fogalmam se volt arról, hogy most mire gondolhat. És gondolom, akármit is mondanék, csak ismét rossz fát dobnék a tűzre és meglehetősen hatalmas lángokat csapnék. Ezért csak egyszerűen megráztam a fejem.

Újabb sóhajtás.

Nem néztem fel rá, de hirtelen eszembe jutott a mai nap. Az iskolában történtek. Ahogy kócos és izzadt hajjal igyekezett kifelé, minél messzebb mindenkitől, még tőlem is. Azonban én mégis utána szaladtam és hiába próbált ellenállni, nem hagytam magam. És ott akkor, elfelejtettem megkérdezni valamit.

- Jól vagy ? － halk voltam és nem néztem rá. Még a lábait sem figyeltem, nem voltam elég bátor ehhez. - Csak mert ma megint... － nem tudtam befejezni. Mielőtt megtehettem volna, hallottam, hogy mozgolódni kezdett, majd megéreztem hatalmas kezét az államnál. Megijedtem, de hagytam magam.

Gyengéden, szavak nélkül, csak a tetteivel utasított arra, hogy a szemeibe nézzek. Nem láttam bennük semmit, az ég világon semmit. Érzéstelenek voltak. És nem mondott semmit. Egyszerűen csak figyelt, azt is végignézte, ahogy a szellő táncra hívta a tincseinket. Az övéi is a szemei elé kalandoztak, ahogy az enyémek is. Azt említettem már, hogy a haja igazán különleges volt ? Hiszen mindig úgy tűnt, mintha lenne benne valami kékes árnyalat. De aztán az is meglehet, hogy ezt csak én képzelem be. Igazából fogalmam sincs. Már sok dologgal kapcsolatban fogalmam sincs...

Doven lassan közelebb hajolt. Azt hittem, hogy a megbeszélt csókját akarja behajtani rajtam, de kellemesen csalódnom kellett. Vagy inkább kellemesen meglepődnöm. Doven Lam egyszerűen csak homlokon puszilt. Legelőször fel se fogtam, de mikor ismét szembe nézett velem, a bőröm bizseregni kezdett, majd az arcom is. De mégse pillantottam el, hiszen azok a sötét szemei fogva tartottak.

- Menj haza. Holnap suli － búcsúzott. Hangja lágy és kedves volt, simogatta a füleim. Majd egyszerűen felállt és ott hagyott.

A szellő ismét a hajamba kapott, ismét hiányosabb lett a látásom, de most már nem volt mit néznem. A fiú itt hagyott és nem bántott. Meglepően kedves volt. Valamiféle olyan dolgot mutatott meg magából, amit valószínűleg senki sem ismer. Nem úgy tűnt, mintha nagy gyakorlata lenne a gyengéd mozdulatokban és szavakban, de mégis úgy éreztem, mintha tényleg a szívéből áramlott volna. Lehengerlően és meglepően kedves volt.

Vajon Emma is valaha megtapasztalja ezt az oldalát ?