. . . ér akkor bármit is a szerelem, ha mind a két fél rettegi kimutatni? . . .
cornelia a mosoly megtestesült angyala, belülről szívének szilánkjaival megtöltve. mikor megcsókolja az életében egyetlen botladozó fiút, ő maga se tudja eldönteni...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
. . . ahhoz, hogy egy bokor virágozzon, néha talán új vízre van szükség . . .
Vidáman ücsörögtem padomban, várakozva, hogy végre megszólaljon a csengő. Ez volt az utolsó órám, ami azt jelentette, hogy ezután egyenesen a szekrényemhez kell szaladnom, ugyanis Arin várt rám, hogy bele vágjunk a projektbe.
Kifejezetten boldog voltam a helyzettel kapcsolatban.
Ráadásul, mikor tegnap este elmeséltem anyunak a hírt, büszke volt rám és egy hatalmas, őszinte mosolyt csaltam az arcára.
Ez pedig egy grandiózus mértékű erőt adott abban, hogy a maximumot nyújtsam.
Miután felszólalt a csengő, jelezve, hogy szabadok vagyunk, egy percet se késlekedtem. Valójában már az óra közben összeszedtem a cuccaim, hogy minél hamarabb leléphessek.
És így is tettem, ezzel elérve azt, hogy én voltam az első, aki elhagyta az osztályt.
Mosolyogva kerülgettem az embereket, akik a kijáratot célozták meg, közben hangosan beszélgetve barátaikkal, vagy csak telefont nyomkodva haladtak előre.
- Halihó! － köszöntött a fiú, ahogy elé léptem. Lustán, gondtalanul volt neki támaszkodva szekrényemnek, táskája hűségesen lába mellett volt a földön, mosolya pedig hatalmas volt.
- Szia － üdvözöltem kedvesen.
- Hogy érzed magad? － kérdezte, azonban szavai enyhén megleptek. Hangsúlyában nem volt aggódás, csupán kíváncsinak tűnt.
Viszont azt nem tagadhattam, hogy jól esett az érdeklődése.
- Jól, köszi － erősítettem meg szavaim egy bólintással.
- Remélem ez akkor sem fog változni, mikor megismered a többieket － nevetett, majd egyenesen szemeimbe tekintett, ami miatt muszáj volt elpillantanom. Nem azért, mert zavart, hogy figyelt. Egyszerűen csak képtelen voltam pár másodpercnél tovább szemkontaktust tartani az emberekkel.
Szemeim egy másodpercre a talajt vették célba, de hirtelen úgy éreztem, hogy oldalra kellett néznem.
Fogalmam se volt, hogy miért.
De mégis úgy cselekedtem.
Ahogy pedig megtettem, láncok csavarodtak a testem köré és egy sötét kalitkába rántottak. Mélyen szívtam be a levegőt, de akadozva fújtam ki, ahogy egyenesen egymás tekintetébe bámultunk.
Nem volt olyan érzés, mintha megállt volna az idő.
Egyszerűen csak olyan volt, mintha az ismeretlenebbnél ismeretlenebb emberek között mi lettünk volna. Csakis mi. Ketten, akik tudtak a másikról valamit. Valamit, amit senkivel sem osztottak meg, amit egymás között se meséltek volna el, de az élet úgy hozta, hogy valahogyan, egy véletlen során az egyből kettő lett. Így lettünk kettecskén.
