lopott csókok

𝙢𝙖𝙨𝙤𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

0 2
──────────── ·  ·  ·  · ✦

. . . a bokor nem csak víz nélkül
pusztulhat el, valami
a föld mélyéről is megölheti azt . . .

Lassan sétáltam végig a nyüzsgő folyosón és próbáltam úgy kikerülni az embereket, hogy senki se ütközzön nekem. Rettenetesen meleg volt. A diákok többsége valami csini, nyári ruhát kapott magára, de én mégis a hosszú ujjú ruhám húztam fel. Egy pillanatra a padlót kezdtem el fürkészni a tegnap történtek miatt, de ez nem tartott sokáig. Amint újból felnéztem, sajnos már későn vettem észre azt a hatalmas alakot, aki előttem állt.

Neki mentem.

Ezt leginkább az orrom bánta meg, később pedig a seggem, mivel elvesztettem az egyensúlyom és elestem. Felnyögtem. Szerencsére a könyveim a kezemben maradtak, legalább annyira nem voltam szerencsétlen.

A fejem felett egy elég hangos morgást hallottam, minek következtében oda fordítottam tekintetem, de bárcsak ne tettem volna. Azok a fekete szemek, pontosan ugyanolyan fekete lyukat fúrtak az én világos íriszeimbe. A nap ismét megcsillogtatta haját, amitől ismét úgy nézett ki, mintha pár tincs kék lett volna. És azok a tincsek az arca elé hullottak, ahogy le nézett rám. Miközben figyeltem, mintha szája széle egy pillanatra megmozdult volna, olyan érzésem támadt, mintha vicsorogni akart volna.

De kínos...

Végül nem csinált semmit, csak egyszerűen kikerült és ott hagyott. Fejemmel követtem mozgását, majd eltűnő alakját. A többi ember bekebelezte őt és elveszett a szemem elől. Mintha megigézett volna a jelenléte, mintha valami kellemes illat lett volna és én, mint egy hűséges eb, addig figyeltem, amíg már nem volt mit figyelni rajta. Miért... Miért ilyen ?

Végül, csak az tudatosult bennem, hogy teljesen egyedül maradtam. Hosszú ujjú ruhám szegletét kezdtem el piszkálni. És hiába is ültem teljesen egyedül, senki sem nyújtotta felém a kezét. Végül is, soha senki sem segített rajtam, hiszen mindig azzal voltam elfoglalva, hogy én segítsek nekik. Meglehet, hogy ezt érdemlem. A semmit, azt, hogy átnézzenek rajtam az emberek, mint valami üvegfalon, ami annyira tiszta, hogy észre sem lehet venni. Hiszen Doven Lam is csak akkor fedezett fel, amikor neki mentem. Csak akkor vesznek észre, ha valami olyat követek el, amit igazán nem kellene.

Felsóhajtottam.

Talán jobb is így. Sose szerettem a központban lenni, de ez nem azt jelentette, hogy sose vágytam a szeretetre és a törődésre... Bár, ha jobban bele gondolok az én szeretetem abból fakadt, hogy másokat mosolyogni láttam. Szóval, ha én mosolygok, ők is mosolyognak.

Mély levegőt vettem, ajkaim pedig mosolyra húztam. Most még nem adhatom fel.

Felálltam.

- Cornelia ! － abba az irányba fordultam, ahonnan a nevem hallottam. Meglepődtem, hiszen egy másodpercig ismeretlen lány lépkedett felém, de végül sikerült felismernem a barna tincseit és zöld szemeit.

- Emma － mosolyogtam és hagytam, hogy mellém érjen.

- Mizu csajszi ? － kérdezte vidáman. Meglepett, hogy hirtelen itt termett és érdeklődött felőlem, de valójában jól is esett. - És mi ez a hosszú ruha ? Hiszen kicseszett meleg van － mért végig.

- Öhm... Reggel majdnem elkéstem és hirtelen csak ezt tudtam felvenni － találtam ki valamit, majd viseletem szegletét jobban ujjaim köré csavartam, hogy még véletlenül se csússzon fel. Közben elindultunk valamerre, igazából fogalmam se volt arról, hogy merre. - De veled miújság ? － kérdeztem, terelve a témát.