lopott csókok

𝙥𝙧𝙤𝙡𝙤𝙜𝙪𝙨

. . . minden akkor kezdődött,
mikor a kettő rózsából az egyik
hervadni kezdett . . .

 

     Mosolyogva sétáltam az emberek mellett. Gyönyörű volt a délután, csak úgy ragyogott a nap és szerencsére a sugarai még a folyosót is fényesebbé varázsolták. Mindenki arca tündökölt, hiszen végre megérkezett a meleg és valójában, kell ennél több ? Hát, erősen kétlem.

Ahogy kikerültem egy kisebb csapatot, meg akadt valakin a szemem. Kezében rengeteg könyv és papír volt, orrán egy hatalmas szemüveg, ami már majdnem lecsusszant onnan. Látszott, hogy kellett neki a segítség. Ez pedig akkor tudatosult bennem leginkább, mikor az iskola hülye gyerekei neki mentek, így elérve azt, hogy minden kipotyogjon a kezéből.

Felsóhajtottam, hiszen képtelen voltam elképzelni azt, hogy miért is lehetnek ilyen buták. Lábaim ösztönösen indultak el az ismeretlen fiúhoz, aki éppen megigazította ferde szemüvegét és leguggolt, hogy felszedje a cuccait. Mikor elé értem, én is így tettem. Megragadtam egy számokkal tele írt papírt, majd még egyet és ezt addig csináltam, amíg észre nem vettem, hogy figyel.

- Segíthetek ? － mosolyogtam rá, minek következtében zavartan bólintott.

Mosolyom hatalmasabb lett és tovább gyűjtögettem a szétszórt papírokat. Végül, mikor már mindent sikerült összeszednünk, felegyenesedtünk és úgy nézett engem. Meglehet, kissé megzavarhatta a dolog, hogy segítettem neki, de számomra ez automatikus volt. Nem tudtam ellene mit tenni, egyszerűen imádtam segíteni.

- Kö-köszönöm － motyogta, rám se lesve, de nem ütött szíven a dolog. Általában sokan meglepődnek, ha a segítségükre sietek.

Bár, igazából csak ez után tudatosult bennem az, hogy a papírjai még nálam vannak. Gyorsan átnyújtottam neki a dolgait és szerencse, hogy éppen elvette őket, hiszen most engem pécéztek ki és engem akartak fellökni. Automatikusan pördültem meg a saját tengelyem körül és már nyitottam is a szám, ahogy felfedeztem az éjfekete hajkoronát.

- Hej ! － mordultam rá, hiszen háttal állt nekem és már ment is volna tovább, de ekkor valami furcsának voltam a szemtanúja. Mintha megszédült volna. Neki ütközött a hozzá lévő legközelebbi szekrénynek, amiből kettő dologra következtettem. Vagy túl sokat ivott, vagy valami sokkal rosszabb történhetett vele.

- Bocsi － fordulta a szemüveges fiúhoz egy lágy mosoly kiséretében, majd a másik után eredtem. Igazából őt se ismertem. Őszintén megmondva, nem is voltak barátaim, de nem is volt szükségem rájuk. Nekem abból fakadt a boldogságom, hogy másokon segíthettem.

Kezdtem elveszteni a bizonytalanul rohanó srácot, de amikor ismét megláttam azokat a rettenetesen sötét tincseket, gyorsabb tempóra kapcsoltam. Egy osztályba nyitott be, messziről is láttam, hogy ha nincs ott az az ajtó, hasra esett volna. Nem is igazán értettem, hogy mások miért nem vették észre, hogy mi történik vele.

A terem bejáratához rohantam, majd gondolkodás nélkül léptem be, a résnyire kinyitott tárgyon. Doven Lam ott ült a földön, szembe velem, háttal a tanári asztalnak dőlve. Kezei durván a hajába markoltak, térdeit felhúzta a mellkasához, fejét lehajtotta, így nem láttam az arcát.

- Doven － szólítottam meg halkan.

Neve hallatán fel nézett rám és valójában csak ekkor pillanthattam meg könnytől áztatott szemeit. Meglepődtem. Közelebb siettem hozzá majd elé térdeltem. A fiú, mintha ösztönösen húzódott volna hátrébb, de szerencsére az asztal megállította, így fültanúja lehettem... fulladozó légzésének. Mintha egy mély gödörbe zuhant volna, ahol kevés oxigén volt, de annál több sötétség. Mintha megijedt volna és egyszerre akart elegendő levegőhöz jutni és minél gyorsabban kimászni onnan.

- Doven － ismételtem meg a nevét, de mintha meg se hallotta volna, egyszerűen tovább fuldokolt.

Kezdtem pánikba esni, hiszen fogalmam se volt arról, hogy mégis mi történhetett vele, egyszerűen itt ült előttem és mintha valamiféle légszomj kerítette volna a hatalmába.

Aztán eszembe jutott, hogy a tömeg elől menekülhetet, hiszen most egy üres osztályban voltunk, így gyorsan felpattantam, az ajtóhoz rohantam és halkan becsuktam, hogy a nyüzsgő diákok tömkelege biztosan ne vegye észre az eseményeket.

- Figyelj, valamit muszáj mondanod, hogy tudjak segíteni － telepedtem le, újból a srác elé.

Mondandóm után, ismét rám emelte tekintetét. A szívem jobban összeszorult, hiszen már rettenetesen úgy festett, mintha sírt volna. Talán megijedt ? Gyorsan megragadtam az egyik kezét, majd megmértem a pulzusát. Nem voltam nővér, de ezt még alap suliban sikerült elsajátítanom, így most megtudhattam, hogy rettenetesen gyorsan vert a szíve. Ráadásul úgy remegett a keze, mintha éppen egy kocsonnyát ráztam volna meg.

Felpillantottam rá és újabb dolgot tapasztalhattam meg. Izzadt. Pánikbeteg... Egyszer anyának is volt ilyen, de csak egyetlen egyszer. Akkor, mintha azt mondta volna, hogy tartsam vissza a levegőjét. Hát, jó...

- Segítek rajtad － jelentettem ki, mint valami profi, pedig az igazság az volt, hogy egy rettenetesen rossz ötletet eszeltem ki.

Gyorsan megragadtam arcát és minden tétovázás nélkül közelebb csúsztam hozzá, majd mielőtt még meg gondolhattam volna magam és ő is rájöhetett volna az ötletem valódi kimenetére, megcsókoltam.

Nem, egyátalán nem szerettem a fiút, semmiféle gyengéd szál sem fűzött hozzá, egyszerűen csak megsajnáltam és kötelességemnek éreztem azt, hogy segítsek rajta.

Ahogy sejtettem, egyátalán nem viszonozta gesztusom, de nem érdekelt. Muszáj volt valahogyan vissza tartanom a levegőjét és kizökkentenem ebből az állapotból és rettenetesen sajnálatos módon, nem volt más választásom... felfedeztem ajkait.

________________________

p r o l ó g u s
v é g e