Örökkön Örökké {szünetel}

Tizenkettedik Óra - Dél, de nincs Fény

Meghaltam.

Ez volt az első gondolat, ami a fejembe nyílalt, amint visszatért az öntudatom, azonban egyáltalán nem éreztem magam ettől kétségbeesettnek. Ahhoz tudtam volna hasonlítani ezt az egész állapot, mint amikor az ember az egész napos, fárasztó munka után végre lepihenhet, és úgy érzi, hogy soha többé nem akar felkelni.

Remélem Steve jól van...

Ez pedig a második dolog volt, ami rögtön az eszembe jutott, miután már képes voltam visszaemlékezni arra, hogy mi is történt velem. Az aggodalomtól rögtön elillant az előbbi vágy, hogy soha többet ne ébredjek fel, és ijedten döbbentem rá, hogy mégse akarom, hogy halott legyek.

Bár az agyam már működött és képes voltam a gondolkozásra, a testem mégsem akart engedelmeskedni nekem. Hiába erőlködtem képtelen voltam megmozdítani a fejem vagy felemelni a lábam, hogy megnézzem hol vagyok. Ijesztő érzés volt, olyan mintha nem is lett volna már testem, mintha egyedül csak a lelkem létezne. Majdnem sírva fakadtam, de abban a pillanatban ráeszméltem arra, hogy sírni is képtelen vagyok. Nincs testem, semmim sincs már, csupán a fájdalommal teli lelkem. Semmit sem látok, de mégis látom, hogy sötétség vesz körül. Semmit se érzek, de mégis valami iszonyatos erővel kínozza a bensőm. Ez az egész olyan, mintha súlytalanul és teljesen védtelenül lebegnék a semmiben. Ilyen lenne hát a halál utáni lét?

Gyerekkoromban Steve-vel együtt rendszeresen jártunk templomba és hittanórákra is. Kezdetben mindig úgy mesélte a hitoktató, hogy ha jók vagyunk az életünk során, akkor a mennybe jutunk, de ha sok bűnt követünk el, akkor a tisztítótűzbe fognak elhurcolni minket, ahol eldöntik, hogy a tündökölő, békés mennyországba vagy a sötét, kínokkal teli pokolba kerülünk. Emlékszem szegény Steve nagyon megijedt, hogy mi lesz, ha a pokolba fog jutni, mire az oktató megnyugtatta, hogy oda csak a nagy bűnöket elkövető emberek jutnak. Hát, hogy is mondjam, már nyolcévesen se nagyon hittem abban, hogy ha jó gyerek vagyok, akkor halálom után a felhőpárnákon ugrándozhatok, ha még rossz vagyok, mert nem ettem meg a tökfőzeléket, akkor majd a tűzben fogok égni, miközben az ördögök a vasvillájukkal szurkálnak. Szóval én mindig is bizonytalan voltam abban, hogy miben is kéne hinnem. Bár később megtapasztaltam, hogy a pokol nagyon is valóságos, de még csak meg se kell halnom ahhoz, hogy odajussak... 

Anya halála után pedig végképp megrendült a bizalmam Istenben. Milyen kegyetlen Isten az, aki hagyja, hogy egy fiatal nő meghaljon? Aki hagyja, hogy két gyerek árván maradjon? Így azután végleg megszakítottam minden kapcsolatomat Istennel és a kereszténységgel. Steve még továbbra is járt templomba, de én nem voltam rá hajlandó. Egészén tizenhét éves koromig.

~Visszaemlékezés~

Ráleheltem az üvegre, majd a kezemmel megdörzsöltem a keletkezett tenyérnyi nyomot, hogy jobban kiláthassak. Fejemet nekidöntöttem a jéghideg felületnek és mindkét kezemmel neki támaszkodtam az ablak szélének. A hó nagy pelyhekben hullott alá az égből, a keményre fagyott talaj felszínét és a bokrokat teljesen beborítva, és a magas tölgy-és bükkfák ágain is vastagon állt a puha hótakaró. A havas utcán sietős léptekkel haladtak el az emberek, mindenki sokkal szívesebben szemlélte volna már a meleget adó kályha mellől a készülődő hóvihart. Lassacskán teljesen kiürült a máskor roppantul forgalmas utca, és a lábnyomokat is hamarosan befedte a sűrűn szállingózó hó.

Ritka, hogy februárban ennyi hó esik, itt Brooklynban ilyenkor már tavaszias idő szokott lenni. Így visszagondolva nem is emlékszem, hogy lett-e volna olyan év, amikor a születésnapomon esett a hó. Ma van 1942. február 25-e, és mint minden évben, a tizenhetedik születésnapomat is Steve-vel és Buckyval közösen fogom ünnepelni.