Örökkön Örökké {szünetel}

Ötödik Óra

- Na és ez itt a Stark torony - magyaráztam mosolyogva Stevenek, miközben belé karolva támogattam tovább az utcán, ugyanis szegény kicsit sokkot kapott a hatalmas, modern várostól.

- Stark? Azt mondtad Stark? - kérdezve hüledezve Steve.

- Igen - bólintottam komoran. Én hülye, ezt nem kellett volna még szóba hoznom.

- Howard még életben van? - kérdezte Steve fellelkesülve, de válaszomra lefagyott az arcáról a mosoly.

- Nagyon sajnálom Steve... - ráztam meg szomorúan a fejem. - Howard Stark már évek óta halott. Azt a tornyot a fia, Anthony Stark építtette.

- Howardnak volt egy fia? - képedt el Steve, és a váratlan hírtől még a bánatát is elfelejtette egy pillanatra.

- Igen. Majd mesélek róla később. Bár valószínűleg fogsz még róla hallani eleget. Állandóan tele van a média a botrányaival - válaszoltam szemforgatva - De gyere, még rengeteg dolgot szeretnék neked megmutatni.

Ezzel lezárva a témát, megragadtam Steve kezét és elkezdtem magam után húzni ellentmondást nem tűrően.

Fury engedélyt adott rá, hogy hetente egyszer elvihessem valahova a városba sétálni Steve-et, persze teljes megfigyelés alatt tartva minket. Mondjuk, ha jobban belegondolok inkább az igazgató javasolta ezt az egészet, mert szerinte szegény Steve hamarabb hozzászokik ehhez a világhoz, ha minél hamarabb megismeri. Én mindenesetre nagyon örültem, hogy kivihetem a szabadba és nem kell a kamerák előtt társalognunk. És láthatóan ennek Ő is örült. Már rengetegszer voltunk a városban, de Steve még mindig csak a fejét fogja a látványtól. Szegény Kapitánynak van is mit bepótolnia. Hetven év. Még belegondolni is ijesztő, hogy milyen lehet felébredni egy teljesen más korban, azzal a tudattal, hogy már senki sem él azok közül, akiket szerettél. Ezért mindent megteszek, hogy enyhítsek ezen az elviselhetetlen fájdalmán.

Azóta a bizonyos éjjel óta minden teljesen megváltozott Steve és köztem. Lassan egy olyan bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk, mint két testvér között, akiknek egymáson kívül nincs senkijük és semmijük. Steve bízott bennem, én pedig őbenne. Valamiféle kimondatlan ígéretet tettünk egymásnak arra, hogy sose hagyjuk cserben egymást. Egy külső személy számára érthetetlennek tűnhetett, hogy miként lehet köztünk egy ennyire szoros kapocs úgy, hogy mindössze csak három hónapja ismertük meg egymást. Egyszer Fury is rákérdezett erre, amire én csak mosolyogva vontam meg a vállam. Pedig pontosan tudtam ennek az okát. És valahol mélyen Steve is tudta az igazságot. Ő is érezte azt az elszakíthatatlan láncot, ami kettőnket örök életünkre összekapcsolt...

- Te jó ég! Ez hatalmas! - nézte Steve csodálkozva egy viszonylag kicsinek számító irodaház épületét. - Ha Bucky itt lenne, biztos hogy... - itt elakadt a hangja és nekem is megfagyott az ereimben a vér. Istenem, ha itt lenne...De nincs itt.

- Tudod... - szólalt meg hirtelen Steve. - Bucky egy fantasztikus ember volt. A legjobb barát, akit kívánhat az ember. Nem is, ő még annál is többet jelentett számomra. A testvérem volt.

- Tudom... - suttogtam halkan.

- Ráadásul az én drága húgocskám imádott udvarlója... A háború után valószínűleg feleségül is vette volna - vigyorodott el Steve hirtelen, de rögtön le is fagyott az arcáról a mosoly, és elcsukló hangon hozzátette: - De mindketten meghaltak... De hát túl kell lépni, nem igaz? - nevetett fel kínosan.

- Élj a mának és ne ragadj le a múltban. Koncentrálj a jövőre. Lépj túl. De ha mégsem megy akkor csinálj valami merészet és változtasd meg a világot...