Örökkön Örökké {szünetel}

Tizenegyedik Óra

A Nap erősen tűzött az arcomba, így csak hosszú percek elteltével bírtam kinyitni a szememet. Körbepillantottam. Tőlem nem messze, egymástól csak pár méterre négy lény feküdt élettelenül, akiknek a látványtól még a gyomrom is felfordult, ugyanis nagyrészt több darabban hevertek körülöttem. Az egyiknek nem messze a felsőtestétől hevert a kék vérével beborított feje, egy másiknak a teste két részben terült el a törmelékek között, így akaratom ellenére is megtekinthettem a belsőségeit, amik a szinte már felismerhetetlen szörny testének maradványaiból látszódtak ki, iszonyatost bűzt árasztva maga körül. A harmadiknak egy hatalmas lyuk tátongott a koponyáján, amiből még mindig lassan csordogált lefele a kék folyadék és a tőle távolabb fekvő társa testét is mély szúrások borították.

- Undorító... - nyöszörögtem, miközben erős hányinger kerülgetett, amit azonban elsősorban nem a látvány idézett elő, hanem a saját testemet belepő sérülések sokasága. Több-kevesebb sikerrel megpróbálkoztam egyenletesen venni a levegőt, hogy a kavargó gyomromat lenyugtassam, majd megpróbáltam az oldalamra feküdni, de éles fájdalom hasított a hasamba, így visszahanyatlottam a hátamra.

Odapillantottam, ahonnan a szúrást éreztem. Egy nagy üvegszilánk állt ki a húsomból, de szerencsére nem tűnt nagyon mélynek. Fogaimat összeszorítva óvatosan megfogtam a jobb kezemmel, és amilyen gyorsan csak tudtam kirántottam a hasamból.

- A francba - sziszegtem fájdalmas arccal, ugyanis sikerült a szilánkot beleszúrnom a saját ujjamba.

Dühösen elhajítottam a véres szilánkot, majd egy nagy levegőt véve, nehézkesen felültem.

- De mégis mi történt? Nem emlékszem semmire - suttogtam magam elé elgondolkozva, és mivel sehogy sem akartak eszembe jutni az események, úgy öntöttem, hogy még egyszer alaposabban körbenézek. Amint balra pillantottam rögtön szemet szúrt a pár méterre lévő összedőlt épület.

- Hát persze... - kaptam idegesen a zakatoló fejemhez.

Az az ocsmány szörnyeteg nekivágott az épületnek, majd aztán egy robbanás miatt az egész plafon a fejemre esett, én pedig elájultam...

- Remek, akkor ezt a mészárlást is én csináltam. Mondjuk ki másnak lehet még ilyen jó ízlése rajtam kívül? - tettem fel magamnak keserűen mosolyogva a költői kérdést. - De mégis mi történt, hogy visszanyertem az öntudatomat? Ez nem szokott ilyen könnyen menni... - töprengtem, miközben elgondolkodna összeráncoltam a szemöldökömet. Hirtelen villámcsapásként ért el a tudatomig a felismerés.

Ijedten emeltem a kezemet a nyakamhoz. Már emlékszem...az egyikük megharapott azokkal a rohadt éles fogaival...Elég sok vért veszthettem, hiszen úgy tűnik, hogy még abban a formámban sem bírtam sokáig talpon maradni. Bár most talán örülhetnék is ennek, hiszen, ha nem ájulok el, akkor ki tudja mit műveltem volna még...

- Basszus...nem...nem lehet... - a hangom elcsuklott, majd a vállamhoz emelt kezem erőtlenül visszahanyatlott a testem mellé. Nem bírtam megszólalni, csak bámultam magam elé, majd a következő pillanatban előrehajolva öklendezve hánytam egyet. Görcsösen markoltam meg a töredezett betont, a hajam pedig előreomlott, eltakarva sápadt, kék íriszeimet. Lassacskán újra összeszedtem magam, megtöröltem a számat és a remegő kezeimmel eltolva a testemet a talajtól, ülő helyzetbe tornáztam magam. Fejemet remegve fordítottam a vállam felé, ahonnan előbb ijedten kaptam el a kezem, de a következő pillanatban rögtön elfordítottam róla a tekintetemet.

- Az a rohadék... - suttogtam a fájdalomtól és a dühtől könnyes szemmel, majd ököllel belecsaptam a kemény betonba, amit hamarosan a sebes bütykeimből csöpögő vércseppek terítettek be. - Kiharapott egy darabot a vállamból...