Örökkön Örökké {szünetel}

Hatodik Óra - A Hangok Ébredése

Egy év. Egy év telt el azóta, hogy Steve felébredt. Mindennél csodálatosabb volt számomra a vele együtt eltöltött idő, az életem egyik legszebb időszakát éltem ekkor. De, mint minden, ez is elmúlt.

Nem sokat tudok arról, hogy pontosan mi is történt azon a bizonyos napon, ugyanis az információt csak a legfelsőbb vezetőség kapta meg, és ahhoz már én se tudtam hozzáférni. Még abban a néhány dologban sem vagyok biztos, amit sikerült megszereznem, de értesüléseim szerint mindennek az oka a Tesseract volt. Az az átkozott kocka, ami minden hiú szívet fejlődéssel és hatalommal kecsegtet, de valójában csak halált és szenvedést hordoz magával. A SHIELD egyik kutatóközpontjában a Tesseracttal való kísérletezés során valami balul sülhetett el, ugyanis megnyílt egy átjáró, amin keresztül, egy idegen világból, egy magát Lokinak nevező férfi érkezett a Földre. Egyesek állítása szerint a férfi nem más volt, mint a skandináv mitológia kaotikusnak és kiismerhetetlennek tartott istensége. Mikor ezt a felvetést meghallottam, még viccesnek is találtam a helyzetet, de az ezután következő események gyorsan lehervasztották arcomról a mosolyt.

Furytól, akit most már csak vészmadárnak hívok, értesültem arról, hogy az istenség milyen nemes céllal érkezett a Földre: „Megszabadítja az emberiséget legnagyobb terhétől, a szabadságától." Később pedig az is kiderült, hogy ezt a nagy tervet nem egyedül akarja végrehajtani, hanem szövetkezett egy harcra született, földönkívüli civilizációval, melynek tagjait chitauriknak nevezik. Bár még soha nem hallottam ezt a nevet, mégis akkor megborzongtam a hallatára. Nem tudom megindokolni, hogy miért, de úgy éreztem, mintha mégis ismerném ezt a mindenki más számára rejtélyes fajt, valahonnan nagyon-nagyon régről. Mintha valamikor régen, abban a múltban, amit mindig is el akartam felejteni, ismeretlenül bár, ám mégis nagy szerepet játszottak volna a sorsomban. Éppen ezért biztos voltam benne, hogy a jövőm alakulásába is bele fognak szólni...

A szívem mélyén mindig is éreztem, hogy ez lesz. Tudtam, hogy egyszer egy földönkívüli invázió el fogja érni a Földet is. Csak annyira reménykedtem, hogy ez nem az én életemben következik be. Vagy legalább nem éppen most. De természetesen pont akkor történt meg, amikor végre hosszú-hosszú évek után újra boldog lehettem.

~Visszaemlékezés~

A bejárati ajtót óvatosan csuktam be magam mögött, nehogy egy csöppnyi kis zajt is keltsek. Az egész lakásban sötétség honolt, csupán a nappaliban, Steve íróasztala mellett lévő állólámpa sárgás burája alól látszódott ki valami halvány fénysugár. Kabátomat és cipőmet levéve, megálltam az előszobában, és onnan kezdtem el hallgatózni, ám az óramutató idegtépő, egyenletes kattogásán kívül semmi más neszre nem figyeltem fel.

Úgy tűnik, végre nyugodtan tud aludni - gondoltam megkönnyebbülten. Mióta együtt laktunk, szinte az összes éjszakát Steve ágya mellett töltöttem el, bár ezt ő nem tudhatta. Steve rettegett az éjszakától. Kimondhatatlanul félt attól, hogy ha egyszer elalszik, akkor megint bekövetkezik az, ami állandóan, mindennél jobban nyomasztotta és aminek a gondolatától sehogyan se tudott megszabadulni: Mi lesz akkor, ha az álmából felébredve, újra egy teljesen más korban fogja magát találni?

De aztán pár hónapja, hosszas győzködés után sikerült rávennem arra, hogy lefeküdjön és megengedje magának, hogy teljes mértékben elaludjon. Eddig ugyanis, ha nagyon fáradt is volt, akkor is csak félálomban volt hajlandó aludni egy keveset. Ennek ellenére ezután sem lett sokkal jobb a helyzet, mivel egész éjjel csak hánykolódott az ágyban és érthetetlen szavakat suttogott rekedtes hangon. Azonban sohasem kiáltott fel hangosan a rémálmai során. Steve mindig is ilyen volt. Bármennyire is fájt neki valami, azt sose mutatta ki mások előtt, hanem mélyen elzárta az aggódóan kutató szemek elől. Ez alól én sem voltam soha kivétel és ezzel mindennél jobban össze tudta törni a szívemet. Így aztán minden egyes éjjel, mikor már elaludt, leültem Steve szobájában álló fonott karosszékbe, és egészen hajnalig ott voltam mellette. Bár tudtam, hogy nem tudok segíteni rajta, mégis reménykedtem abban, hogy azzal, hogy fogom a kezét és a homlokáról letörlöm az izzadság cseppeket, leveszek valamennyit a rémálmai gyötrő súlyából. Mielőtt pedig felébredt volna, mindig halkan felálltam és az ajtón kisurranva, visszaosontam a szobámba. Erről neki igazán nem kellett tudnia...