Örökkön Örökké {szünetel}

Negyedik Óra

Sötétség. Mindenhol csak sötétség. Semmit se látok. Hol vagyok? Mi történik?

Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Ám ekkor hirtelen halvány fény gyulladt a közelemben. Két alakot világított meg, az arcukat nem tudtam kivenni. Egy férfi és egy kislány. A lány alig lehetett tizenkilenc éves, és törékeny alakja szinte eltűnt a magas, izmos férfi mellett. Egy sikátorban álltak, a férfi háttal a falnak, vele szemben a lány. De mintha a férfi remegett volna. Nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől vagy a dühtől.

- Megöllek te utolsó kis kurva! - üvöltötte vérben forgó szemekkel a férfi az előtte álló lánynak, megtörve a nyomasztó csöndet.

- Nem hinném - vigyorgott kajánul a lány. Hófehér haját és apró testét teljesen vörösre festette már a vér. De ez nem az ő vére volt. - Viszlát! - mosolygott ártatlanul, majd még intett egyet búcsúzóul a dühöngő felé.

A vér kitörő lávaként ömlött ki a férfi testéből, teljesen elborítva az egész falat, a test pedig két részre szakadva a terült el a földön. Sikítani szerettem volna, de nem jött ki semmi hang a torkomon. A lány vigyorogva nyalta le egyenként az ujjairól a vért.

Hirtelen felém fordította a fejét. A szemei...szinte világítottak a sötétben a mélyvörös íriszei. Éget...Iszonyatosan égetett azzal a hátborzongató tekintetével. Képtelen voltam elviselni. Fájdalmamban lerogytam a földre, de nem bírtam a tekintetemet levenni a vészjósló, vérvörös szempárról. De mintha szánalmat véltem volna felfedezni a tekintetében...

Majd váratlanul megfordult és többet vissza se nézve eltűnt a sikátor sötétségben. Én pedig egyedül maradtam az élettelen testtel. Csak bámultam magam elé ledermedve, amikor elfogott egy olyan érzés, mintha valaki figyelne. Felkaptam a tekintetem és majdnem elájultam a rémülettől. A halott férfi előttem állt és engem nézett. Átható, dühös tekintetével mintha keresztül szúrt volna.

- Gyilkos! - hörögte felém. - Gyilkoosss!!!

Hirtelen elkezdtem szédülni és nem kaptam levegőt. Az agyamat szinte széthasították a férfi szavai. Egyre hangosabb. Nem bírom.

- Elég! Hagyd abba! - sikítottam, de hiába.

- Gyilkos vagy! Legyél átkozott! - már ezernyi hang ordította a fejemben. Nem bírom elviselni. Széthasít. Szétszakít. Széttör.

- Nem! Az nem én vagyok! - kiáltottam már szinte túlvilági hangon. Az elviselhetetlen kíntól teljesen összegörnyedtem. Védekezően magam elé emeltem a kezeimet.

D-de azok...véresek voltak. Mindkét kezem csupa vér volt. Próbáltam volna megtörölni a ruhámba, de az is véres volt. Az egész testemet vér borította. Az arcomhoz kaptam. Az is csupa vér volt. De ez nem az én vérem...Felemeltem a fejem. Mindenhol hallottak voltak. Mindent vér borított. És mindenki egy szót suttogott: gyilkos...

° ° °

Sikítva ébredtem a szobámban. Rémülten ültem fel az ágyban, miközben fuldokolva kapkodtam a levegő után. Kellett egy kis idő, mire meg tudtam nyugodni és abbahagytam a zihálást. Csak egy rémálom volt...megint... Már szinte minden éjjel álmok gyötörnek és képtelen vagyok normálisan aludni. Ha ez így megy tovább, akkor lehet, hogy meg kell emelni a gyógyszeradagomat...