Örökkön Örökké {szünetel}

Nyolcadik Óra

- Neee!!! - sikoltottam.

Szemeim hirtelen kipattantak, de az erős fénytől semmit sem láttam. Ösztönösen az arcom elé kaptam a kezeimet. Hol vagyok? Mégis mi történt?

Egyszerre csak két kéz ragadta meg az arcomat. A váratlan érintéstől először teljesen ledermedtem, de a következő pillanatban az agyam irányítását átvette a düh. Ő az. A Mester...

Nem bírtam tovább. Minden erőmmel megragadtam az előttem állót, és arrafelé löktem, ahol a falat sejtettem. Egy nagy csattanás és egy halk sikoly kíséretében nekicsapódott a kemény felületnek és összeesett. A fal azon része, ahova az alak csapódott, bemélyedt, egy nagy adag vakolat és tégladarab pedig le is vált róla és nagy robajjal leesett a padlóra. Még mindig homályosan láttam, de azt ki tudtam venni, hogy az ismeretlennek a homlokáról a vére lassan csordogálni kezd lefele.

- Jennifer! Nyugodj meg! - halottam meg Peggy ideges hangját.

Peggy? Mit keres ő itt? Aztán hirtelen minden eszembe jutott.

Loki...Háború van. Steve is ott harcol. Peggy és én pedig leköltöztünk vidékre. Ma este együtt vacsoráztunk Sharonnal, és aztán...

Ijedten kaptam a fejem a fal felé. Jézusom...az nem lehet...akit előbb a falhoz vágtam...az Sharon volt...Mit csináltam?! Éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon és utána egyre több és több folyt le az államon, kis tócsába összegyűlve a szőnyegen.

Sharon fájdalmaival küszködve ült a törmelékek között és homályos, ijedt tekintettel nézett rám.

- Jenny... - suttogta irtózattal a hangjában. - A szemeid...vörösek...

Nem bírtam tovább. Rémülten kaptam a könnyes arcom elé a kezemet és kirohantam a szobából.

° ° °

- Leülhetek? ­­- kérdezte Peggy, miután egy félórás keresés után rám talált a birtok közelében fekvő mezőn.

Én csak némán bólintottam, de nem mertem ránézni. Szótlanul bámultam az előttem elterülő, végtelennek tűnő tájat. A friss zöld fűben pipacsok virítottak, amik az egész rétet finom illattal árasztották el. A Nap meleg fénye az arcomat simogatta, de én mégis fáztam. Az a jeges feketeség még mindig szorongatott belülről. Kezemmel idegesen babráltam egy letépett fűszálat, miközben csüggedten gondolkoztam a történteken. Mégis most mit gondolhat rólam Peggy? Ő is egy szörnyetegnek tart? Bár kétségkívül minden oka megvan erre...

- Nem vagy szörnyeteg. - mondta határozottan Peggy.

A váratlan kijelentéstől meglepetten kaptam fel a fejemet. Ránéztem az arcára, amin egy hatalmas mosoly terült szét. Drága Peggy...neki nem kell semmilyen varázserő vagy szuperképesség, mert ő anélkül is pontosan tudja mindig, hogy mi bánt.

- De az vagyok. És ezt te is pontosan tudod. - válaszoltam halkan. - Te is láttad, hogy mit tettem Sharonnal...és még sok más emberrel...

- Ezt fejezd be. Én azt mondtam, hogy nem vagy szörnyeteg. - mondta komolyan Peggy. -

Én vagyok az idősebb, szóval muszáj lesz rám hallgatnod. - tette hozzá szelíden.

Erre már én is elmosolyodtam egy kicsit.

- Hogy van Sha? - kérdeztem félve.

- Ugyan, nincs nagy baja. Pár napot ágyban kell töltenie, de hamar rendbe fog jönni.

- Eltört valamije? - kérdeztem.

- A csuklója...meg egy-két bordája... - válaszolta nyugodt hangon Peggy, de éreztem, hogy valójában nagyon is aggódik Sharonért.