Örökkön Örökké {szünetel}

Második Óra

Félek. Nagyon. Bármennyit is gondolkodtam, képtelen voltam eldönteni, hogy mit tegyek. Mindent hajszálpontosan végiggondoltam, de a találkozásunkkor egy szempillantás alatt szertefoszlottak a gondosan előkészített terveim. A pillantása beleégett az emlékezetembe. A mosolya. Nem tudnék neki hazudni. Egyszerűen nem megy. Megszakadna a szívem, ha miattam még többet kellene szenvednie.

- A rohadt életbe... - csaptam ököllel az asztalra - Miért vagyok ennyire tehetetlen? - suttogtam kétségbeesetten magam elé, majd megfogtam a poharamat és a maradék italt is kiittam belőle.

Abban teljesen biztos voltam, hogy semmiképpen sem fogom magára hagyni, így csupán két megoldás kínálkozott. Felfedem magam előtte, amivel azt kockáztatom meg, hogy a SHIELD is könnyen megtudhatja az igazságot. Azzal pedig örökre elveszíteném Őt és minden mást is, ami még képes örömöt hozni az életembe. A másik lehetőség szerint viszont muszáj lenne elbújnom az álarcom mögé, amelyet az évek során olyan aprólékosan, töviről-hegyire és megtörhetetlenül építettem fel magam köré.

- Sajnálom - suttogtam magam elé, az elgyötört arcomat a tenyerembe döntve. - Túl gyáva vagyok.

Meghoztam a döntést. A másodikat választottam. Azzal próbáltam a lelkiismeretemet megnyugtatni, hogy csak addig kell színlelnem, amíg lecsendesednek a jelenlegi vihar, utána pedig mindent elmondok neki. Csakhogy azt nem tudhattam, hogy hány nap, hónap vagy talán év fog eltelni odáig, mikor már képes leszek az őszinteségre. De meg kellett ezt tennem az Ő érdekében.

- Hé - kiáltottam oda a pultosnak, aki a bárpultnál állva törölgette a poharakat -, hozz még egy üveggel!

- Már legalább öt kört lenyomott... - dünnyögte az öreg, de azért megtette, amit kértem és lerakott elém az asztalra egy újabb üveget.

Mióta láttam Őt, lassan már egy hét is eltelt, én pedig azóta szinte már öntudatlanul bolyongtam keresztül-kasul az utcákon, tereken és földeken keresztül, de hogy merre mentem, azt én magam se tudtam. Jelen állapotban egy világvégi bárban ültem és ittam...meg önmagamat marcangoltam. Azóta nem mentem haza. Haza? Olyan furcsa ez a szó. Erről az emberek többségének egy határozott hely jutna eszébe, viszont számomra ez sokkal inkább egy személyt jelöl. Azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek. Akinek köszönhetően még mindig életben vagyok. Aki olyan számomra, akár egy gondoskodó, önzetlen édesanya. Az egyetlen, aki szeret úgy ahogy vagyok. Az egyetlen? Nem. Most már nem.

- Ahh - szakadt fel belőlem egy szomorú sóhaj. Már megint eszembe jutott Ő...

Haza kellene mennem. El kéne mondanom otthon, hogy láttam Őt. Viszont hiába tudtam mi lenne a helyes döntés, egyszerűen képtelen voltam önszántamból megtenni, pedig szegénykém biztosan borzasztóan aggódott, amiért csak úgy lecsaptam a telefont, és utána nem is hívtam vissza. De nem tudtam rászánni magam, hogy felhívjam, mert ha meghallaná a hangom, rögtön rájönne, hogy valamit titkolok...De mégis hogyan mondjam el? Nem tudom. De tartoztam annyival neki, hogy elmondom az igazat. Előbb-utóbb úgyis megtudná valahonnan. Jobb, ha én mondom el.

Ezzel lezárva a gondolatmenetemet, nagy nehezen feltápászkodtam a ragacsos, foltos terítővel letakart asztaltól és éppen már indultam is volna kifelé, amikor szöget ütött a fejembe az a gondolat, hogy nem biztos, hogy jó ötlet, ha kissé részegen, fáradtan és ilyen beesett arccal megyek haza.

- Hé, öreg! Kéne egy szoba... - szóltam oda félvállról az idős pultosnak, aki épp nagy lelkesen mesélte a legújabb pletykákat az egyik pincérnőnek.

- Azonnal drágaságom - válaszolt a vénség, majd vigyorogva hozzátette - Szobatársat ne kerítsek? Úgy látom lenne jelentkező... - nézett körbe a teremben ülő, jóképűnek egyáltalán nem mondható férfiakon.