Örökkön Örökké {szünetel}

Kilencedik Óra

- Úristen... - kaptam a szám elé a kezemet. Ez a kegyetlen pusztítás...Hát ez történik itt, New Yorkban és a környékén. Bármerre néztem, csak füstölgő épületeket láttam romokban heverni, amik alatt élettelen, kihűlt emberi testek feküdtek. A portól és a füsttől alig lehetett látni, de talán jobb is volt, hogy ennek a borzalmas látványnak csak a homályos körvonalai rajzolódtak ki. Nincs mit szépíteni ezen, kétségkívül itt nem olyan régen szörnyű mészárlás zajlott le.

Leguggoltam az egyik hulla mellé, kezemet pedig ráraktam a karjára. Ha jól gondolom, talán egy nap telhetett el azóta, hogy meghalt. Letöröltem az arcáról a rászáradt vért, így láthatóvá vált a fájdalmas és a kétségbeesett tekintete, amit a halál letörölhetetlenül ráfestett az arcára. Nem tudom mit kéne tennem. Talán sírjak? Esküdjek bosszút azok ellen, akik ezt a szörnyűséget művelték? Vagy rettegve meneküljek? Bármelyik is lenne a helyes döntés, én képtelen vagyok úgy viselkedni, ahogy az elvárt lenne. Nem érzek semmi mást, csak végtelen szánalmat és undort. Szánalmat a halottak iránt és undort a gyilkos tette miatt. Sajnálom az embereket, de képtelen vagyok értük akár egy csepp könnyet is hullatni. A hosszú-hosszú évtizedek alatt teljesen érzéketlenné váltam velük szemben. Ez vagyok én. Egy érzelmek nélküli és önző szörnyeteg, aki még saját magát is gyűlöli. Pedig régen még én is ugyanúgy sírtam és nevettem, mint mindenki más. Én is ember voltam. De aztán ezt mind kiölték belőlem, és számomra csak a fájó üresség maradt...

A halott fölé hajoltam, hogy jobban megvizsgáljam az arcát. Úgy a harmincas évei elején járhatott a férfi, és valószínűleg egykoron nagyon népszerű lehetett a nők körében, ugyanis be kell valljam, hogy nagyon szép arca volt. De már csak volt. Óvatosan elengedtem a férfi fejét, majd egy gyors mozdulattal lecsuktam a kimerevedett szemeit. Ha mást nem is, legalább ennyit megtehetek érte.

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe, én pedig önkéntelenül is a fülemhez kaptam. Aztán elkezdtem szédülni, a fejem pedig egyre jobban zúgott, így megpróbáltam valamibe belekapaszkodni. Lassacskán minden elsötétült előttem, azonban mégsem ájultam el. Először úgy éreztem, mintha megvakultam volna, de nemsokára egy sokkal rémisztőbb érzés kerített a hatalmába. Úgy éreztem, mintha belekerültem volna egy idegtépően kietlen és fénytelen világba, ahonnan lehetetlen kijutni épp ésszel...

-Mégis mi a fenét művelsz itt Bogaram? Talán be akarsz állni valami szexi nővér­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­kének?!

Rettegve emeltem fel a fejemet az ismerős hang irányába, de nem láttam senkit és semmit, így végül nem szólaltam meg, csak némán meredtem a sötétségbe.

-Ugyan-ugyan...ne felejtsd el, hogy én mindenkinél jobban ismerlek. Akár megszólalsz, akár nem, én akkor is tudom, hogy félsz. Belelátok a sötét lelked legmélyebb bugyraiba is, amit még te sem ismersz igazán...

A fenyegetően nyájas hang szinte szétszakította az egész bensőmet. Minden egyes kiejtett szava tőrként forgott a szívemben, azonban képtelen voltam védekezni ellene.

- Miért kínzol? Neked halottnak kéne lenned... - suttogtam bele a feketeségbe.

- Sok mindent nem érthetsz még. De hogy tudd: én nem halok meg ilyen könnyen. - válaszolt a hang idegtépő nyugodtsággal.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem tehetetlen dühvel a hangomban, miközben keményen ökölbe szorítottam a kezemet, de olyan erősen, hogy a vérem is kiserkent a tenyeremből.

- Minek kérdezel olyat, amire te magad is tudod a választ? Téged kereslek egyetlenem - hallottam meg a választ, amitől megfagyott ereimben a vér. - Ne feledd, hogy te az enyém vagy. Csak az enyém...a tested, lelked egyaránt. Eddig sok dolgom volt, de most már ideje, hogy újra visszatérj hozzám. Meg kell mondjam, hogy jól elbújtál a szemem elől, de ne aggódj, nemsokára megtalállak...