Örökkön Örökké {szünetel}

Tizennegyedik Óra

Két tagbaszakadt alak tűnt fel a földalatti folyosón, akik nyomában a Mester sietett gyors léptekkel, és láthatólag annyira elmélyedt a saját gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy az Albínó egyre jobban lemarad mögötte. A férfi lendületesen befordult a sarkon, ahol két őr, mint két kőszobor strázsált, azonban velük mit sem törődve haladt volna tovább, ha hirtelen el nem fogja a gyanakvás. Egyszerre csak megtorpant és villámgyorsan tett egy 180°-os fordulatot. Nem tévedett. A fakó fényben is látta, hogy a folyosó teljesen kihalt, a lány pedig nincs sehol.

- Menjetek tovább - intett a két testőre felé, és válaszra nem várva elindult arra, amerről az előbb érkezett.

Ösztönösen megérezte merre kell mennie, éppen ezért gondolkodás nélkül suhant végig a hosszú, levegőtlen folyosón. A következő elágazásnál jobbra befordulva rögtön megérezte tanítványa mámorító illatát, azonban ezzel egyetemben arra is ráeszmélt, hogy ha valószínűleg önkéntelenül is, de elméje mélyen még mindig meglapuló emlékek hová vezetik a lányt. A maszkja alól kivillanó kékes íriszein megfejthetetlen érzelem fénye futott át, és lépteit megszaporázva már szinte rohant ahhoz a helyhez, amit ő nagyon is jól ismert.

A penészes falú terembe belépve rögtön megpillantotta az Albínót, aki neki háttal mozdulatlanul állt egy szétmállott huzatú műtőasztallal szemben. A férfi gyorsan végigfuttatta tekintetét a szobán, amiben csupán egy-két régi bútor akadt, és azokat is már nagy részt befedte a por. Hosszú évek óta nem járhatott itt senki, mintha mindenki valami megmagyarázhatatlan félelemtől vezérelve kerülte volna el ezt a helységet.

A lány kezével az arcához nyúlva a lecsatolta a szinte már az arcához nőtt maszkot, és azt maga elé emelve, hosszan, elgondolkozva nézte.

- Mester - hangja szokatlanul higgadt volt, a külvilág felé mutatott tébolynak most nyoma sem volt -, jártam már itt... valamikor régen...

Kinyújtott kezét most leeresztette és bizonytalanul megfordult. Csak bámult üres tekintettel a férfira, akinek a szokásos arckifejezés ellenére mégis az az érzése támadt, hogy valami gyökerestől megváltozott a tanítványában. Kezét a lány mellkasára vezette, és most már egészen biztosan érezte, hogy annak lelkében harc dúl. Kétségbeesett védekezés a feltörni akaró emlékek sokasága ellen. Az évtizedek óta eszméletlenül, feneketlen sírjában heverő személy most újra, sírva felordított. Ki akart törni. Élni akart...

A Mester arcán egy szomorú mosoly futott végig, de a rásimuló maszk minden vonását eltakarta a lány szeme elől, így az képtelen volt bármiféle változást észlelni az előtte állón. A férfi miután látta, hogy a lány továbbra se mozdul, a saját arcához emelte kezét és ő is levette az álarcát, majd egy széket odahúzva leült rá, társát pedig az ölébe húzta.

- Bogaram - hosszú ujjaival annak selymes, tejfehér hajával játszadozott, hangja pedig olyan finom és kedves volt, amit tőle a lányon kívül még senki sem hallott -, tudom, hogy nem szeretsz itt lenni, de muszáj ezt most végig csinálnunk. Nekem is vannak kötelességeim.

A lány fejét gyengéden maga felé fordította, majd egy forró csókot nyomott az ajkaira. Az apró kis testbe azon nyomban visszatért az élet. Szenvedélyesen csókolt vissza, kezei életre kelve csúsztak a férfi izmos nyakába, és úgy kapaszkodott bele, mintha csak egy tünékeny álomkép lenne, ami bármelyik pillanatban semmivé válhat a kezei között. A férfi becsukta a szemét és minden erejével a tanítványára koncentrált, miközben kezét észrevétlenül levezette annak mellkasára. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a hang elhallgatott és újra csak az ő drága Bogara van itt vele. A lány ajkaitól elválva odahajolt a hófehér nyakához, és csalogatóan belesuttogott a fülébe.