𝐌𝐨𝐦𝐞𝐧𝐭𝐬 𝐦𝐚𝐤𝐞 𝐨𝐮𝐫 𝐥𝐢𝐟𝐞 𝐛𝐞𝐚𝐮𝐭𝐢𝐟𝐮𝐥 ~ 𝐒𝐳𝐚𝐥𝐚𝐢 𝐀́.

• 8 •

L É N A

Az elmúlt három napban nem beszéltem és nem találkoztam senkivel. Igazából utóbbi lehetetlen is volt, hiszen ki sem mozdultam a lakásból. Nem volt hozzá életerőm. Minden összefutott a fejem felett hirtelen.

Nem elég, hogy az apám így viselkedett, ott motoszkált a fejemben a tény, hogy lefeküdtem Szalaival. Egy lettem neki a sok közül. Utáltam ezt az érzést. Megijedtem. Eddig minden férfi vagy kihasznált vagy bántott. Féltem, hogy ő is ilyen lesz legközelebb. Hiába írt üzeneteket, nem néztem meg őket, nem akartam tovább kínozni magamat. Hívásaira mégis görcsbe rándult a gyomrom és csak néztem a kijelzőt, amíg el nem sötétül.

Szerdán bátorságot vettem magamon, hogy elmenjek anyát meglátogatni, hiszen jól tudtam, apa ilyenkor nincs otthon. Tudni akartam, hogy ő jól van-e. Anyát nem találtam otthon, apát már inkább, aki nem volt túl kedves a fogadtatást illetően. Újra kiabált velem és "kedves" gesztusait mellé magamon viselem, hiszen karjaimon jól láthatóak a kék foltok. Szerettem volna azt hinni, hogy ez valami rossz álom, de nem. Ez az én elbaszódott életem.

Próbáltam összeszedni magamat és alapozóval elfedni a foltokat, hogy senkinek ne legyen nyilvánvaló a munkahelyen, mi történt. Két napot vettem ki szabadságként. Pénteken viszont muszáj volt bemennem dolgozni, még akkor is, ha árnyéka voltam önmagamnak. Ezt a többiek is megjegyezték, én azonban nem szándékoztam bármit is elmondani nekik, helyette bezárkóztam teljesen. Még Zsófi barátnőm hívásait sem fogadtam, csupán sms-ben voltam hajlandó beszélni.

Szombaton viszont muszáj voltam kimozdulnom és bevásárolnom. Világoskék fameremhez egy hosszú ujjú bézs színű felsőt vettem fel, ami eltakarta karomat a kíváncsi szemek elől. Sminkemet most sem vittem túlzásba, csak a szokásos alapozó és szempillaspirál kombót viseltem magamon. Táskámmal a kezemben értem vissza a lépcsőházhoz és halásztam elő kulcsomat, miközben a kódomat szerettem volna beütni, de annyi minden volt a kezemben, hogy a kulcs nagy csörgéssel ért földet a betonon lábam mellett. Beütöttem a gombokat és már hajoltam volna le a kulcsomért, de az már nem volt a földön.

-Ezt elejtetted - hallom mögülem a jól ismert hangot, amit azóta sem tudtam kiverni fejemből. Szalai Ádám kedves mosollyal nyújtotta át kulcscsomómat, amit szemlesütve vettem el tőle. Mit keres már megint itt?

-Köszönöm - felelem halkan, majd mielőtt kinyitottam volna a lépcsőhát ajtaját kezem után nyúlt, amivel a bevásárló kosaramat fogtam. Ijedten kerestem meg tekintetét, hiszen már pusztán egy tekintettől féltem, nemhogy érintéstől.

-Hagy segítsek - veszi ki kezeim közül a nehéz kosarat, mielőtt tiltakozhattam volna.

Szó nélkül követett fel a lépcsőn lakásom ajtajáig. Kész lettem volna megköszönni segítségét és elhajtani miután segített felhozni holmimat, de valamiért engedtem, hogy velem együtt jöjjön be a lakásba, végül konyhámba. A pultra tettem a kosarat és elkezdtem kipakolni belőle anélkül, hogy egy pillanatra is ránéztem volna. Kínos volt a csend. A helyzet volt az. Nem tudtam, mit akar és azt sem, hogy mit kellene mondanom most neki. Egyáltalán, hogy nekem kellene beszélnem.

-Miért jöttél? - állok meg a konyhaasztalnál ülő férfi előtt kissé idegesen. Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam, hogy így lásson. - Gondolom nem csak úgy erre jártál - teszem hozzá csendesen.

-Szerettelek volna látni - néz szemeimbe hezitálás nélkül. Egy kicsit megmelengeti lényemet válasza, viszont hamar elhessegetem a gondolatot, hiszen nincs rá szükségem. - Nem ülsz le? - biccent fejével a szemközti székre. Ez az egész olyan abszurd. Tartva a szemkontaktust foglaltam helyet és támaszkodtam meg az asztalon könyökeimet.