𝐌𝐨𝐦𝐞𝐧𝐭𝐬 𝐦𝐚𝐤𝐞 𝐨𝐮𝐫 𝐥𝐢𝐟𝐞 𝐛𝐞𝐚𝐮𝐭𝐢𝐟𝐮𝐥 ~ 𝐒𝐳𝐚𝐥𝐚𝐢 𝐀́.

• 9 •

L É N A

Fogalmam sincs, hogyan történhetett, de reggel Ádám karjai között ébredtem a széles kanapén fekve. Pislogtam párat, míg látásom kitisztult és tudatosult bennem a szituáció. A tévé ki volt kapcsolva, valószínűleg a film végén magától kikapcsolt a készülék, vagy a focista kapcsolhatta ki, de én nem emlékszem, hogy láttam volna végig. Az utolsó emlékem az, hogy Ádám vállára hajtom fejemet és a képernyőt nézem. Valószínűleg elaludtam, utána pedig a focista is, aki most békésen szuszog nyakamba.

Nem tudtam megmozdulni, azzal azonnal felébresztettem volna, de muszáj innom egy kávét, hogy magamhoz térjek.

-Ádám! - suttogom a focista arcát nézve, aki meg se rezzent, mikor feléje fordultam.

-Hmm - mormogja ki sem nyitva szemeit. Elmosolyodom a szituáción.

-Kelj fel! - bökdösöm mellkasát ujjaimmal, aminek hatására a zöld szempár egyenesen rám néz.

-Miért? Mész valahová? - ül fel nagy nehezen és ekkor tudatosul bennem, hogy nagyon is tetszik ez a reggeli Szalai.

-Igen, van egy találkozóm - bólintok elkapva róla pillantásomat, hiszen nem akarom elmondani neki, kivel. Ez a legfőbb ok, amiért nem lehetek vele. Ugyanúgy megvetne, mint mindenki más. - Csinálok reggelit! - kelek fel, mielőtt reagálhatott volna, s hajamat megigazítva sétálok a konyhába.

-Elvihetlek - ajánlja fel, mikor kilépünk a lépcsőházból a szikrázó napsütésbe. Most először ettem reggel meg a reggelimet. Csak azért, mert Szalai felügyelt.

-Sétálnék egy kicsit inkább, ha nem bánod - nézek rá zavartan. Nem kell, hogy megtudja, hová megyek.

-Felhívsz, ha van valami? - kérdezi kezemért nyúlva, amit engedek, hogy megfogjon. Szívem hevesen ver érintésétől és remélem nem látja rajtam, mennyire zavarba hozott ezzel a kis gesztusával. Erőtlenül bólintok, pedig nem gondolom úgy, hogy fel tudnám hívni, ha bármi történne. Még mindig nem vagyok biztos, hogy ez kell nekem és a körülmények nagyon nem teszik lehetővé, hogy valaha is legyen valami köztünk.

Némán sétálok végig a kövezett járdán a gyermekotthonig, ahol az én kisfiam nevelkedik. Jövő hónapban tölti hatodik életévét és tudom, ideje magamhoz vennem. Nem maradhat tovább az intézetben, ebben egyeztünk az igazgatóval. Jól ismerte anyámat, régen osztálytársak voltak, így készségesen felajánlotta segítségét, amikor 19 évesen megszültem Krisztiánt. Érzelmileg akkoriban még instabilabb állapotban voltam, ezért édesanyám tanácsára döntöttem és azt hiszem helyesen. Krisznek így mindene meg lehetett, amire egy gyereknek szüksége lehet, kivéve a szüleit . . . Borzalmas embernek tartottam magam még akkor is, ha tudtam, nem tudnék megfelelő körülményeket biztosítani neki. Szerencsére rám hasonlított teljes mértékben, nem pedig apjára, aki akkoriban az MTK labdarúgójaként önkényesen úgy gondolta minden következmény nélkül tehet meg velem akármit. Apám azóta utálja a focistákat és bár sosem mondta tudtam, hogy sajnált. De a düh, amit a helyzet miatt érzett, felülmúlta ezt.

-Lénácska, jó napot! - köszönt Olga, aki egy percet sem öregedett az évek alatt. Festett haja pedig kimondottan fiatalossá tette megjelenését és ebben sokat segített fiatalos öltözete is.

-Jó napot Olga néni! - ölelem magamhoz a hatvanas éveiben járó nőt, aki most is mosolyogva fogad.

-Krisztián nagyon örülni fog neked - karol belém és együtt sétálunk a gyermekotthon parkjában játszadozó gyerekek mellett.

-Olga néni, szeretném magamhoz venni a fiamat néhány napra - közlöm vele hirtelen és tényleg jól átgondoltam. Az elmúlt napokban azt éreztem szükségem van egy kis csodára, aki mosolyt csalhat az arcomra.