Vörös mámor

Tizenegyedik

- Még egy szerelmi vallomás és napokig élvezheted – nevetett fel gyengéden Jisung, ahogy az idősebb arcvonásait vizsgálta. Nem akarta elrontani a köztük kialakult kellemes, nyugodt hangulatot, nagyon rég nem érezte már magát annyira könnyűnek, mint akkor mellette, viszont nem bírta állni az átható tekintetet, így muszájnak érezte, hogy bele rondítson – Csak, hogy tudjam; hány embert fektettél meg pontosan ebben az ágyban?

- Komolyan nem bírtad ki ezt a kérdést – forgatta a szemeit Minho – Ebben az ágyban semennyit, azért nekem is vannak igényeim. Őket valamelyik vendégszobába vittem – vont vállat beszéd közben – Szóval te leszel az első, akit itt akarok megfektetni. Ha most nem érzed magad különlegesnek, akkor soha nem fogod.

- Várj, ezt most fel kell dolgoznom – játszott meghatódottságot, bár megmagyarázhatatlan okok miatt, valóban nagyobbat dobbant a szíve ezen szavakat hallva – Ilyen szépet sem mondtak még soha nekem. Nem ismerek nálad romantikusabb személyt, Minho.

- Azt hittem erre már az első találkozásunkkor rájöttél. Elég lassú a felfogásod. Mondjuk nem ez az egyetlen dolog, amire későn jössz rá, de valakinek hülyének is kell lenni egy kapcsolatban.

- Seggfej – csapott a magasabb mellkasára túlzóan alakított sértődöttséggel és ezzel egy időben gurult le róla, majd fordított neki hátat. Nehezére esett tartani magát, de itt is megbizonyosodhatott róla, hogy makacssága erősebb mindennél.

- Jó, ha így játszol, akkor játszunk így – utánozta le Minho is a hangnemet és fordított neki hátat – Csak szólok, ha így akarsz aludni egész éjjel, nekem teljesen megfelel. Nem mintha ölelni akarnálak és szétnyálazni a puszijaimmal – nézett át a válla felett szúrós szemekkel.

- Ezt azok után kellene elhinnem, hogy ilyen szépen szerelmet vallottál alig tíz perccel ezelőtt? – feküdt a hátára Jisung, hogy úgy nézhessen fel rá – Tudom ám, hogy hazug vagy!

- Nem tudom, te melyik világon vagy, hogy azt hallottad, hogy szerelmet akarok neked vallani – fordult másik oldalára, majd karjára támaszkodva figyelte a kisebbet, egy vigyorral az arcán – És nem is hazudok... annyit.

- Szóval akkor nem hiányzik a csókom? – kérdezett rá Jisung szintén vigyorogva – Kár, pedig szívesen adtam volna még, de ha nem, hát nem.

- Tartsd távol tőlem azt a hányásízű szád, vagy megharaplak – próbálkozott a fenyegetéssel, komoly tekintettel kísérve, viszont egyszerűen képtelen volt rá – Mondták már, hogy olyan hangokat adsz ki csókolózás közben, mint egy pornószínész?

- Te magad mondtad, hogy neked a hangok imponálnak – fordult végül teljesen szembe vele és úgy akasztotta össze tekinteteiket – Mond, hogy nem tetszik és leállok.

- Ennyire azért ne nézz hazugnak – fintorodott el – Azt egy szóval sem mondtam, hogy zavarnak. Azt viszont már igen, hogy rohadt izgatóak.

- Na jó, ezért most megbocsájtottam, gyere ide – rántotta magára a fiút és szorosan ölelte magához. Arcát a barna tincsek közé fúrta, majd mélyen magába szippantotta a kellemes illatát – Holnap szerintem nem megyek suliba. Neked mi a véleményed erről?

- Az, hogy – köhintett kettőt – Szerintem nem vagyok jól és muszáj itthon maradjak. Mintha a lázam is felment volna – hajtotta hátra a fejét és emelte kézfejét a homlokához – Igen, kénytelen vagyok itthon maradni.

- Hogy te milyen hülye vagy – nevetett fel őszinte jó kedvvel a kisebb és egy rövidebb csókot hagyott Minho homlokán – Ismerd be, hogy velem akarsz lenni egész nap – mosolygott rá, bár gyomra vetett egy bukfencet annak a gondolatára, hogy talán az apja közbe fog szólni.