Vörös mámor

Tizennegyedik

- Milyen gyakran jársz ide? – kérdezte Jisung kíváncsian, ahogy tekintete folyamatosan végig járt a környezeten. Teljesen el volt ámulva a látottaktól, lenyűgözte a csend, amely körbe lengte őket, az állatok, amik nyugodtan legeltek, az emberek, akik vidáman dolgoztak. Nem tudott betelni vele, legszívesebben el sem ment volna soha többet onnan.

- Nagyjából két hetente – nézett Minho is körbe, zsebre dugott kézzel és mosolyogva konstatálta, hogy minden ugyanolyan, mint amilyenre emlékezett – Régebben hetente jártam ki, de a cég növekedésével a munka is megnőtt, szóval nagyon nincs rá időm. Felhoztam azt az ötletet is apámnak, hogy ide költözzek ki, de a városban sokkal nagyobb hasznomat látaj, ezért maradtam – magyarázta, miközben egyre közelebb értek az épületcsoporthoz, ami a karámok után terült szét.

- Kár, pedig ez a hely romantikusabb – jegyezte meg ahogy lassan az állatokhoz értek. Kíváncsian lépett be a karámba és a tekintete rögtön megakadt egy éjfekete jószágon – Van kedvenc lovad?

- Mi abban a vicces, ha lelövöm a poént és elmondom? – ült fel az idősebb a karámra és simogatta meg a hozzájuk ügető tarka kanca orrát, aki azonnal hozzájuk sietett – Van, de akarom tudni, melyikkel tudnál a legjobban elképzelni. Mázlid van, hogy most ő is kint van – nézett végig a legelő állatokon.

- Hmm – gondolkozott el Jisung ahogy végig pillantott az állatokon. Érdeklődve sétált végig, felmérte a lovakat, néhányuknak orrát is végig simította míg legvégül annál a feketénél kötött ki, akin először esett meg a pillantása. Ahogy elé lépett, a ló megrázta sörényét, fejét kissé elfordította, mintha nem is számítana a fiú jelenléte, viszont ezen viselkedése ellenére is végig figyelemmel tartotta. Ajkai mosolyra húzva fordult Minho felé – Ő az?

- Túl egyértelmű volt – sétált oda nevetve a megszólított, majd megpaskolta a hátát, mire ő érdeklődve kapta rá a tekintetét, fejét pedig mellkasának döntötte, ami miatt muszáj volt hátrálnia más lépést – Tudom, hogy hiányoztam, de azzal, hogy belelöksz a szarodba, nem fogok tudni gyakrabban jönni – vakarta meg az állat füle tövét, mire csak fújtatva ment vissza legelni – Ő volt az első lovam, még csikókorában került ide egy híres tenyésztőtől. Szinte lehetetlen volt betörni, túlságosan makacs volt ahhoz. Most is csak pár gondozó tud a közelébe menni, elég távolságtartó – magyarázta Jisungnak és észre sem vette, hogy tekintete a lovon felejtette.

- Nem is tudom honnan ilyen ismerős ez a viselkedés – játszott elgondolkozást szelíd mosollyal – Gyönyörű – jegyezte meg, viszont megközelíteni már nem volt bátorsága. Tekintélyt parancsoló volt, üvöltött róla, hogy ő Minhohoz tartozik.

- Tudom – egyezett bele gondolkodás nélkül, majd végül rávette magát, hogy a mellette álló fiúra terelje a figyelmét – Én valamiért hiszem, hogy megvannak a maga okai, amiért ilyen. Attól, hogy híres a tenyésztője, nem jelenti azt, hogy tökéletes és minden lovával helyesen bánik. Nem tudom, mi történhetett vele, de nála hűségesebb állatot még nem láttam.

- Illik hozzád – rejtette kezeit a zsebébe Jisung – És nem is mondtam, hogy nincs meg az oka. Mindenkinek megvan – hátrált egy lépést.

- Én tudtam először és nagyon sokáig egyedül megülni. Valahogy értem, miért látod így – fordult teljes testével a kisebb felé és halvány mosoly kúszott arcára reakcióját látva – Csak nem félsz tőle?

- Félni nem félek, de belőled kiindulva jobb, ha tartom a két lépés távolságot – vont vállat – Az első közös esténk után egy hétig sajgott a csuklóm. Én provokáltam ki, nála nem játszom el ezt, eltöri valamimet, nekem annyi.

- Bocsi, túllőttem a célon – nézett rá bocsánat kérően Minho – De túlságosan idegesített a jelenléted és eléggé felhúztál. Akkor még nem tudtam, hogy aranyos is tudsz lenni.