Vörös mámor

Tizenkettedik

Reggel Minho lustán nyitogatta szemeit, amikor mellette a telefonja halk zörgése felébresztette, hiszen előző este elfelejtette kikapcsolni. Morogva nyúlt a készülék után, hogy kikapcsolhassa, azonban rossz kedve azonnal elszállt, amikor megpillantotta Jisung békésen alvó alakját. Szíve félreütött az édes látványtól és csak nehezen tudta magát visszafogni, hogy ne borítsa el arcát csókokkal. Halvány ajakgörbülettel figyelte egyenletes légzését és inkább ő is visszahajtotta fejét a kisebb mellkasára, miközben lágyan cirógatni kezdte arcát.

- Hmhm, jó reggelt – motyogta a szőke hajú fiú, ahogy megébredt a kedveskedő érintésekre. Szemeit még nem nyitotta ki, helyette csak szorosabban ölelte magához a fiút és simult bele tenyerébe.

- Neked is – csillant fel Minho tekintete és lágyultak el azonnal a vonásai, amint meghallotta az álmos hangot. Könnyed mozdulattal ült fel a csípőjére, majd lehajolva ajkaira, jutalmazta meg egy lágy csókkal – Hogy aludtál? – kezdte el igazgatni a hosszúra nőtt tincseket.

- Nem tudom mikor aludtam utoljára négy óránál többet – kuncogott, ahogy lassan nyitogatni kezdte szemeit. Minho annyira édesen viselkedett, hogy egy pillanatra azt is képes volt elhinni, hogy még mindig csak egy álomban van bent ragadva. Lágy vonásai, csillogó íriszei és a kócos, barna tincsek mesébe illő szépségnek lehetett elmondani – Te jól aludtál?

- Soha jobban – mosolygott az idős is szélesen, amint egy újból lehajolva nyomott egy puszit a fiatalabb orrának hegyére – Komolyan, legközelebb fizetni fogok azért, hogy velem aludj.

- Nem kell fizetned azért, hogy velem aludhass, szívem – nevetett fel, amint viszonozta a szoros ölelést, amibe bele lett vonva – Elég, ha megkérsz rá.

- Szívem? – vonta fel szemöldökét mosolyogva Minho – Ha legközelebb cuncimókusnak vagy ingyőmbingyőmnek fogsz hívni, soha többé ne gondolj arra, hogy akár csak a közelembe engedlek.

- Jó, akkor maradsz csak Minho – vont vállat beletörődően. Továbbra is szorosan ölelte magához, teljes mértékben kiélvezve a közelségét – Mit szeretnél ma csinálni egész nap, Minho? – nyomta meg a nevét kissé, kuncogva.

- Hát... mivel lázas vagyok és nem tudok felkelni az ágyból, meg minden ilyen faszság, szükségem van egy dögös ápolóra, aki kikúrál és mivel csak te vagy itt, aki szóba jöhet, kénytelen leszel vállalni ezt a nemes feladatot és beöltözni nővérkének, Jisung – sóhajtott drámaian, azonban ő is hasonlóképpen nyomta meg a kicsi nevét.

- Van nővérke ruhád? – vonta fel kérdőn a szemöldökét – Mert az enyém perpillanat nincs itt – döntötte oldalra a fejét, mosolyogva – Ne néz rám így, a bárban is szokott lenni Halloween – szólt rá a nagyobbra, amikor elkerekedett szemekkel nézett rá – És furcsa vendégeink vannak.

- És nekem te erről nem szóltál – nézett rá hitetlen szemekkel – Most megsértődtem – gurult le a fiúról és fordított neki hátat a hatás kedvéért – Amúgy meg van, de mielőtt szívnád az agyam, nem az enyém. Az egyik csaj hagyta itt, miután úgy döntött, inkább az én ruháim kellenek neki. Halloween volt, ő pedig szar az ágyban – vont vállat.

- Hmhm – hümmögött Jisung ahogy kimászva az ágyból és a szekrényhez lépett. Egy ideig eltartott mire megtaláltam a ruhát, de amikor meglelte, diadalittas mosolyra húzta ajkait. A szekrény ajtaja mögött elbújva öltözött át és meglepődve vette tudomásul, hogy némely helyen eléggé bő rá a ruha – Lehet tényleg kellene híznom egy kicsit? – tette fel a kérdést félhangosan, de végül csak vállat vonva lépett ki rejtekhelyéről lépdelt vissza az ágyhoz, ahol eldöntve az idősebben ült a csípőjére – Még mindig meg vagy sértődve?