Eirilyst, a szétszakított birodalmat egy több ezer éves átok választja ketté, az Oblion és Cassia közötti áthatolhatatlan köd minden évben egyetlen egyszer tűnik el: a Vadászok Holdjakor, amikoris a boszorkányos, s mágusok a határan szabadon átjárva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A sápadt csillagok fáradt ragyogása még halványabbnak tűnt az égboltot fehéres fényével elárasztó telihold mellett. A földet vastagon borító tűlevélszőnyeg a lány lépteinek hangját szinte teljesen elnyelte, ám a mellette haladó ló dobogását bárki meghallhatta volna, aki a közelben járt, igaz, a fenyőkön, a kövek alatt megbúvó siklókon kívül más nem igen merészkedett oda, ezért is burkolózott a táj furcsa, természetellenes csendbe. Ahogy egyre inkább közeledtek a birodalom határát jelentő áthatolhatatlan köd felé, úgy tünedezett el az élet is: fél órával ezelőtt Adeena még hallotta az élelemre leső baglyok huhogását, a farkasok elől menekülni próbáló őzek kétségbeesett rohanását, a tűlevelek között motoszkáló rágcsálókat, ám most saját, s lova szuszogásán kívül csupán a fákat kegyetlenül cibáló szél hangja töltötte meg az erdőt.
Egy pillanatra megtorpant, s a nyereg mögé szíjazott táskában kezdett keresgélni, majd mikor a kezébe akadt a keresett tárgy, azt elővette, s a Hold fényénél nézte annak az ezüst hátlapját, amin szabálytalanul vésett rúnák figyelmeztették használóját arról, hogy az átkozott, s ha tolvaj forgatja a kezében, hamarosan halálát leli. A lány nagyot nyelt, ahogy végigsimított a rúnák érdes felületén. Ő végülis nem lopta el az iránytűt, ami mostohaanyja tulajdona volt, csupán kölcsön vette, míg a boszorkány aludt, amint visszatér, azonnal vissza is adja neki, ám most mindennél nagyobb szüksége volt a kicsiny, mágiával átitatott ezüstdarabra. Mindennek ellenére elmormolt egy imát a mágusok istennőjééhez, Vanyahoz, mivel, ha az átok beteljesült volna, holtan igencsak nehezen érhette volna el a célját, hiszen a boszorkányok hitük szerint haláluk után eggyé válnak az anyafölddel, s így szolgálják az eljövő generációkat, Adeena tervének pedig most kellett megvalósulnia, nem pedig emberöltőkkel később.
A lány mély levegőt vett, utoljára még visszanézett szülőföldjére, a mágusok megtépázott, sokat szenvedett birodalmára Oblionra, felszállt lovára, emelt fővel lépett az ismeretlenbe, ahonnan még senki sem tért vissza, s abban, hogy valaha viszontláthatja ezt a helyet, ő is csak reménykedni tudott, ám tudta, ha nem teszi meg, amit meg kell tennie, amikor a következő Vadászok holdja eljön, a mágusokra még az eddigieknél is sötétebb idők következnek.
*.·:·.☽✧✦✧☾.·:·.*
Ahogy a lány maga mögött hagyta Obliont, a határon túl csak a teljes, mindent átható és kegyetlenül elfoglaló üresség fogadta. Olajlámpást gyújtott, hogy az orránál valamivel messzebb lásson, mert a köd szinte semmit sem engedett át a Hold fényéből, így majdnem teljes sötétség ereszkedett a helyre. A köd mintha megragadott volna minden egyes hangot, s azokat az egész tájon visszhangozva tette volna meg az üres tér birtokosává. A lány az iránytűre pillantva ellenőrizte le, hogy a helyes irányba tart-e. A birodalom határán átlépve az összes iránytű meghibásodott, mivel az istenek korából ott ragadt mágia túlságosan erős volt, s minden ehhez hasonló szerkezetet tönkretett. Nem sokan tudhatták, hogy ez az egy darab miért képez kivételt, de Adeena egyike volt ennek a kevésnek, igaz, ő is csupán egy véletlen miatt tudta meg, miért fordít akkora figyelmet mostohaanyja az egyszerű családi ereklyére.
