A Vadászok Holdja

6. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

Adeena igyekezett kipislogni a fáradtságot a szemeiből, de nem igazán sikerült neki, főleg, hogy a feje, s a karjai sajogtak, előbbi a trehányul bekötött sebe miatt, utóbbiak pedig az általa még közel sem megszokott, mágiáját visszafojtó karperecektől. Sorren teljesen frissnek és üdének tűnt, legalábbis abból ítélve, hogy már napkelte előtt olyan energiával pattogott összevissza a piciny pajtában, mint aki felrobban az izgatottságtól. A boszorkánynak fogalma sem volt arról, hogy mi miatt pörgött így fel a fiú, de nem is érdekelte. Amikor a másik már ötödjére kezdett el oda-vissza sétálgatni a helyiség hosszabbik fala mentén, Adeena már nem tudta megállni, hogy ne szúrja oda neki, hogy miért nem tud megülni a fenekén.

– Gilisztás vagy, vagy nálatok Cassiában ez ilyen népszokás, hogy addig sétáltok fel-alá, míg az agyvizetekből pálinka nem lesz? – Sorren szúrósan nézett a lányra, aki érdeklődve vizslatta.

– Nem tudom, hogy most ezt viccből kérdezted-e, vagy felétek Oblionban tényleg ilyen gyenge lenne az oktatás minősége, de viccnek csapnivalóan rossz volt, meg amúgy egyik tipped sem volt helyes. Azért járkálok, hogy ne aludjak el. Még amikor Kaarn táborn... tanár úr tanított és egész éjszaka fent kellett maradnunk, hogy végezzünk a feladatunkkal, akkor kezdtem el így oldani a fáradságot.

– Meddig akarsz hülyének nézni egyébként? Mármint azt hittem, hogy ezen a fázison már túl vagyunk. Meddig akarsz még úgy tenni, mintha nem lennél vadász? Hagyd abba a hazudozást és mond ki végre, ne szégyelld, hogy ki vagy, mert ne hidd, hogy jobban utálni foglak akkor, ha kiderül, hogy egy vagy azok közül a lelketlen gyilkos férgek közül, mert nehéz lenne az irántad érzett gyűlöletemet tovább fokozni, a hazugságaidba meg előbb utóbb belegabalyodsz és feleslegesen pocséklod rá az energiádat.

– Nem hazudtam. Nem vagyok vadász. Csak voltam, de valami olyat tettem, ami miatt senki sem akar már látni, akinek valaha köze volt a hazám védelméhez. Mindent elveszítettem, egy meggondolatlan pillanat miatt. – hideg csend ereszkedett rájuk, sokáig ülve alattomosan kettejük közt. Adeena lassan felállt, sziszegve a fejéhez kapott és kinézett a deszkák résein. Érezte, hogy nem igazán kellene firtatnia a témát, s így most kivételesen elnyomta magában a csípős megjegyzéseit.

– Mi a terv? Nyilván te sem gondoltad úgy, hogy rögtön átvágunk a ködön. Őrültség volna.

– Még várnunk kell. Aináék azt hiszik, hogy néhány órája elindultunk, valószínleg már a nyomunkba eredtek, s az első őrjáratba pont belebotlanánk, ha most elindulnánk, hogy egérutat nyerjünk. Még várnunk kell az indulással.

– Kik azok az Ainaék?

– Lázadók. Aina és Daina azok a lányok voltak, akikkel már találkoztál itt.

– Nálatok ilyenek a lázadók? Hát nem csoda, hogy még mindig a nyomorult királyod diktatúrájában éltek. Mit tudnak ezek ketten tenni? Szépnek szépek, meg minden, látszik rajtuk, hogy biztos értenek valamihez, viszont úgy tűnik mintha azt a valamit inkább kuncsaftok ágyékánál kéne keresni vagy pedig jobb esetben parasztlányok, nem úgy néznek ki, mintha orvgyilkosok, kémek, vagy gerillák lennének. Az igaz, hogy engem sikerült leütniük, de nem lehetett különösebben nagy feladat egy alvó, felkészületlen boszorkányt fejbe vágni egy kapával, aki mágiájának és fegyvereinek híján védtelenebb volt még náluk is.

– Azokat, akik a te szemléleted szerint számítanak lázadóknak, valakinek el is kell látnia, Aina, Daina, meg a többiek pedig ezt csinálják, azért jöttek ide, hogy az elrejtett élelmiszereket feltűnés nélkül átvegyék, amit egy másik támaszpontról küldött ide a lázadók egy másik csoportja. Nem sok ideig voltam a táborukban, úgyhogy nem tudok sokat arról, hogy mi és hogyan történik, szóval ne kérdezz többet róluk, mert csak felesleges szócséplés az egész.