A Vadászok Holdja

11.𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

Narah úgy érezte, mintha egy hosszú, pihentető álom után ébredt volna fel. A felkelő Nap fénye halványan szűrődött be az elhúzott függönyök mögül, s már az első madarak is elkezdtek csiripelni. Ha a fejébe nem hasított volna fájdalom minden alkalommal, amikor megmozdította, akkor nem is jutott volna eszébe, hogy mit keres itt.

Szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta a történteket. Ha nem ér időben Nesryn kunyhójához, akkor meghal. De az asszony megmentette őt, pedig sosem találkozott még vele. Gondját viselte és úgy bánt vele, mintha a sajátja lett volna. Most is hallotta, ahogy a nő a konyhában csinál valamit, az edények nem csörömpöltek a kezei közt, csupán néha összecsendültek. Narah már értette, hogy miért javasolták neki, hogy ide meneküljön. Nesryn az egész életét annak szentelte, hogy azokon segítsen, akiknek szüksége volt rá. Narah megpróbált minél csendesebben a konyha felé igyekezni, de Nesryn még azelőtt észrevette, hogy átlépte volna a küszöböt, s kedvesen elmosolyodott.

– Nagy szerencséd volt. Más nem megfázik, ha a viharban egy vérfarkassal fut össze. – Narah halkan, rekedten szólalt meg.

– Nem szerencsém volt. Maga mentett meg. Nagyon hálás vagyok érte.

– Tudod jól, hogy nekem ez a dolgom. Annak áldoztam az életemet, hogy menedéket nyújtok azoknak, akiknek valóban szükségük van rá. Gondolom tisztában vagy vele és emiatt jöttél el hozzám. – Nesryn közelebb lépett a lányhoz, s annak a homlokára tette a kezét. – Lejjebb ment a lázad, de még mindig forró a homlokod. Tessék, igyál egy kis teát. – ahogy ezt kimondta, egy bögre gőzölgő tea lebegett át a szoba egyik feléből Narah felé. – Foglalj helyet. Még biztosan gyenge vagy. Nem szeretem az erőmet ilyen kis bosszantó betegségek gyógyítására használni, mert így sosem erősödik meg az ember immunrendszere, nem igaz? – a nő széles mosolyt villantott rá és tovább folytatta a tűzhely körüli sürgés-forgást. – Jobb szeretem ilyenkor elintézni azokat a dolgokat, amikre mások nap közben kerítenek sort, mert így csak a reggelem megy el ezekre, míg mások egész nap a konyhában ácsorogva főzőcskéznek. Micsoda időpazarlás! Gondolom azt várod, hogy megkérdezzem, mi szél hozott téged erre, de nem fogom. Majd elmondod, ha készen állsz rá, én pedig segítek ahogy tudok.

– Miért vonult el ide? És egyáltalán, miért segít az embereken? Honnan tudja, hogy ki az, aki megérdemli és ki az, aki nem? – Narah kezdett magához térni, s így a nyelve is megeredt.

– Elegem volt abból, ami a kinti világban folyik. Az értelmetlen vérontásból, az évszázadok óta tartó gyűlöletből. Úgyhogy ide menekültem. Levélben kiléptem minden egyes szövetségből, amiben valaha részt vettem, összepakoltam a holmimat és ide jöttem. Voltak, akik nem hitték, hogy ezt meg mertem volna lépni, ezért azt gyanították, hogy valaki megölt vagy elrabolt, így hamarosan elkezdték a keresésemet. Hamar megtaláltak és csalódtak, amikor rájöttek, hogy ténylegesen otthagytam őket, nem pedig csak tréfa az egész. Cserben hagytam őket, mert nélkülem nem voltak senkik – Nesryn mindenféle önfényezés nélkül ejtette ki ezeket a szavakat. Ő tényként kezelte, hogy nélküle az országának vezető mágusai elveszettek, s hogy ő feleslegesen áldozná az energiáját arra, hogy helyettük próbálja meg helyrehozni a dolgokat. Igaza is volt, de ezt egykori társai sosem lettek volna képesek bevallani maguknak. Nesryn maga volt a zsenialitás, minden porcikáját áthatotta az a különös aura, ami az ilyen embereket körül vette. – De nem én voltam az, aki először hagyta cserben őket. Ők voltak azok, akikben csalódnom kellett. Tudod, ennek az egésznek már régesrég vége lehetne. – Narah-ra pillantott, aki érdeklődve nézte őt. – A mágusok meg tudnák akadályozni, hogy ennyi embernek kelljen feleslegesen meghalnia. Náluk van a megoldás, mégsem élnek vele. Mert önzők. Attól félnek, ha megszűnne a köd, akkor a Cassiaiak egyenlőek lennének velünk, ők pedig félnek attól, hogy kicsúszik a hatalom a kezükből, ami az egyetlen dolog, amire egész életükben vágytak, rettegnek ennek a gondolatától, s undorodnak a Cassiaiaktól. Én pedig tőlük undorodtam ezek után, úgyhogy otthagytam őket. Amikor először idejöttem, akkor nem úgy terveztem, hogy menedéket fogok nyújtani azoknak, akiknek szükségük van rá. Úgy voltam vele, hogy majd egyszerűen csak elvonulok a világ elől, remeteként kísérletezek majd és minden rendben lesz. Hamar rájöttem, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Egy hónapig éltem itt, amikor az első felbukkant. Sovány volt, fáradt, éhes, szinte még gyerek és már féllábban a sírban volt. Sokáig nem tudtam belőle kiszedni semmit, de aztán elmondta, hogy hogy került ide és mi történt vele. Amint felépült, itthagyott, de hamar egy másik hasonló állapotú szerencsétlennel hozott össze a sors. A legtöbb elkeseredett ember errefelé próbál menekülni, mert azt hiszik, hogy így kijuthatnak Eirilysből, mert közel van a határhoz. Egyikük sem tudja, hogy valójában vastagabb köd választja el Eirilyst a világ többi részétől, mint Obliont Cassiától. Minden évben egyre többen és többen érkeztek ide, egy idő után már nem csak az Oblionból menekülők, hanem mások is ide menekültek, segítséget remélve, mert valamelyik ismerősüktől hallottak rólam és a helyről. Most is itt él az emeleten egy kis család, de egyre kevesebben érnek ide épségben. Neked is nagy szerencséd volt, hogy nem ölt meg téged az a vérfarkas. Nyáron odakint töltöttem az éjszakákat, hogy ott lehessek, ha valakinek segítségre van szüksége, de ahogy hűl az idő, úgy bújnak elő a fenevadak, én pedig nem tölthetem odakint a téli és őszi éjszakákat, mert különben ki gondoskodik majd rólatok, vagy bárkiről, aki idekerül? De mindegy is. Tessék, egyél. – egy tányér lebegett Narah felé, rajta rántottával. – Ha keresnél, akkor az emeleten leszek a családnál. Ahogy éjszaka a gyereksírásból hallottam, nem volt egy kellemes éjszakájuk, elkell nekik a segítség. – Narah kérdő tekintetére Nesryn keserűen válaszolt. – A kisfiuk nem rendelkezik egy szikrányi varázserővel sem. Tudod jól, hogy ennek milyen következményei vannak. Azért menekültek ide, mert máskülönben a fiukat elvették volna tőlük és... megsemmisítik – az asszony mélységen undorral mondta ki az utolsó szót. Narah már értette, hogy miért áldozza magát az embereknek, még senkit sem látott így beszélni a varázstalan mágusivadékoktól. Benne sem volt sok mágia, a környezetében mégis folyton megvetéssel beszéltek azokról, akik híján voltak az ilyen tehetségeknek, így ő is elítélte a varázstalanokat, hiába nem találkozott még eggyel sem. – Emellett fizikai tünetei is vannak ennek. Szenved. Alig múlt öt hónapos, és lehet, hogy nem is éli meg az első életévét. Csak kicsi ráolvasásokkal tudok segíteni a szenvedésén, az is csak ideiglenes gyógymód, de szegényen csak az segítene tartósan, ha sikerülne valamennyi mágiát beleszuszakolnom, de ilyen korban még nagyon veszélyes az ilyesmi. Na de megyek is. Ha át szeretnél öltözni, akkor ruhákat a folyosó végén levő szobában találsz, hátha lesz ott valami a méretedben. Az évek során felhalmozódtak a ruhák az itt megforduló emberek hálájának köszönhetően. Általában ezzel köszönték meg, hogy gondjukat viseltem, mert tudták, hogy ilyesmihez nem igazán tudok hozzájutni, vagy pedig gyakrabban visszaértek és lisztet, vagy hasonló dolgokat hoztak nekem, hogy minden gördülékenyen haladhasson, s a teleket is átvészelhessük.