Eirilyst, a szétszakított birodalmat egy több ezer éves átok választja ketté, az Oblion és Cassia közötti áthatolhatatlan köd minden évben egyetlen egyszer tűnik el: a Vadászok Holdjakor, amikoris a boszorkányos, s mágusok a határan szabadon átjárva...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Sorren meredten állt a férfi előtt, a szavai mintha a messzi távolból hallatszottak volna, elmosottan, alig érthetően.
- Nem hallod, amit mondok? A gyilkosokra akasztás vár, nem számít az sem, ha vadász vagy, ahogy az sem, hogy a századosi rangig felküzdötted magadat. A zárdába viszünk, ott töltöd majd az éjszakát. És... tudod mi következik azután – a mestere arcán egy pillanatra szánalom suhant át, de ahogy jött, úgy ment a nála szokatlan érzelem. Sorren próbált valamit kipréselni magából, de egy hang sem jött ki a torkán. Gyilkos. Ő már nem több egy egyszerű gyilkosnál.
*.·:·.☽✧✦✧☾.·:·.*
Zihálva kelt fel az álmából, kezeivel akaratlanul is a vadászok táborában megszokott vaságy fém keretét kereste, de helyette összekötözött kezei csak a hideg kőfalat tapintották. Tehát nem csak álom volt. Tényleg megtette. Gyűlölte magát érte, de nem tudta visszapörgetni az idő kerekét. Ha vissza tudott volna menni az időben, ugyanúgy megtette volna, hiába volt gyalázatos, amit tett és hiába vágta el ezzel magát az összes lehetőségtől. Nem először tette ezt, mégis ez nem volt ugyan az, mint az előző alkalmak.
Az, amikor a harcmezőn könyörtelen gyilkológépként szúrt, vágott és nem törődött a következményekkel teljesen más volt. Számítóan cselekedett, az ellenfele szinte minden mozdulatát előre tudta. A mestere szerint különleges tehetsége volt a harc szent művészetében. A halál táncának minden lépését tökéletesen kivitelezte, hiába próbálta volna tagadni, nagyon is élvezte. Szerette, ahogy a fülében doboló vér hangja szinte elnyomja a fém fémmel való ütközésének számára oly kedves hangját, a testét elöntő forróságot, a hirtelen adrenalin löketet, a tudatot, hogy egyetlen óvatlan mozdulat a szemében olyannyira értéktelen életébe kerülhet.
De ez az alkalom más volt, minden egyes szempontból különbözött a többitől. Most nem a hideg kötelességtudat vezérelte, hanem a vad, tudatán elhatalmasodó harag. Nem érzett semmiféle izgalmat, a mozdulatai kicsúsztak az irányítása alól, mintha az értelem egy pillanatra elhagyta volna a testét, átadva a helyét az érzelmek hevesen lobogó tüzének.
De nyomós oka volt arra, hogy megtegye a visszavonhatatlant, ám így is emésztette a bűntudat, ami különös volt, hiszen eddig egyetlen egy alkalommal fordult elő: amikor először ölt.
Tisztán emlékezett a napra: a szürke égboltot fáradt felhők takarták a kíváncsi szemek elől, a hajnali Nap első sugarai szégyenlősen érintették meg melegségükkel a zúzmarába burkolt talajt. Sorren hat másik vadásztanonccal állt ott, a semmi közepén. Szőke haját hiába cibálta vadul a szél, a ritkásan hulló hópelyhek mégis ott kerestek menedéket. Kaarn tábornok szigorúan nézett végig a hét fiatal fiún. Sorren volt a legifjabb közöttük a maga 15 évével, vékony karjait maga előtt összefonva igyekezett védekezni a hideg ellen. Hiába adott fényt, a Nap csak kevés meleggel áldotta meg a hidegben álló fiatalokat.
