A Vadászok Holdja

7. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

 Sorscha hátát az ajtónak vetetve nagyot sóhajtott. Zöld szemei tompán fénylettek a helyiséget megvilágító gyertyák bizonytalan fényében, tekintete fáradtan futott végig a szobán, ajkai megremegtek, szemeibe könnyek gyűltek, arcát a tenyerébe temetve csúszott le a földre. Vissza sem tudott rá emlékezni, hogy mikor sírt utoljára. Az anyja parancsára a Hetek toronyban kellett töltenie hét hosszú és minden szempontból fájdalmas évet, amik megkeményítették a szívét. Talán azon a rémes helyen sírt legutoljára, mielőtt még Ansandra nevelőnő jól megverte volna, mondván, nincs szükség gyenge jósnőkre, akik pedig nem bírják elviselni a vállukra nehezedő terhet, azokat meghagyják aprópénzért emberek tenyeréből jövőt mondó koldusasszonyoknak.

A sós cseppek eleinte lassan bucskáztak végig sápadt arcán, majd egész testében remegni kezdett és úgy tört ki belőle a megállíthatatlan zokogás, mint a haragos óceán, mindent megsemmisítve, hogy csak a végtelen, dühösen hullámzó víz lepje el a világot, amíg csak a szem ellát. Ujjaival a meztelen levegőbe mart, véresre harapdált ajkain néma szavak hasítottak a szoba ingatag világosságába. Fogalma sem volt arról, hogy hogyan tovább, hogy mit kellene kezdenie a vállára nehezedő mázsás súllyal, ami lassan az életnek nevezett undorító mocsár aljára húzta, elszorítva torkát, összepréselt tüdejébe minden egyes lélegzetvételnél levegő helyett kénes szagú mocskot eresztve. Üvölteni akart, belesikítani a jéghideg csendbe. De néma volt. Nem is emlékezett már arra, hogy milyen volt a hangja, olyan régen elvesztette egy ostoba célért. Megbánta, hogy odaadta a hangját az isteneknek a jósi képességeiért cserébe. Bánta, hogy ezért a nyomorúságos teherrel járó szerepért áldozta fel nem csak a hangját, hanem a lelkét. Már fogalma sem volt, hogy a gondolatai közül melyik volt a sajátja és melyik az égiek beteges irányítás iránti vágyának kivetülése, amit rajta keresztül kívántak tudatni az emberekkel, teljesen feleslegesen, mert azok önfejűségűeknek és gőgüknek köszönhetően nem figyeltek az istenek intő üzeneteire, ezzel juttatva mélypontra saját és embertársaik életét. Sorscha undorodott mindentől, amihez valaha ezeknek a próféciáknak a hatására kapcsolatba került. Visszataszították az önző istenek, a naiv, gőgös emberek, a lelke velejéig hatoló, szívébe hazug vágyakat metsző látomások. Gyerekkorában mindig erre vágyott; amióta az eszét tudta, jósolni szeretett volna, megmondani, hogy mi fog történni a saját és más emberek életében, szeretett volna látni mindent, a világ minden egyes porcikáját a maga meztelen, sötét valójában. Még akkor sem ellenkezett, amikor az anyja hatévesen elhurcolta a Hetek tornyába, hogy ott tanulja ki a mesterséget, embertelen körülmények és lélekölő gyakorlatok között, amik szép lassan elpusztították a benne élő összes emberi érzelmet, átadva a helyét az „Istenek ajándékának". Amióta ő is birtokosává lett a jósi képességeknek, már nem is vágyott annyira, erre a bizonyos „ajándékra". Azon az éjszakán, amikor egy giccses szertartás közben, ami inkább az emberek szórakoztatására szolgált, mintsem az isteneknek való imponálásról, a lelkét átnyújtották az istenek kezébe, úgy érezte magát, mint akin átvágtatott egy egész ménes. Minden porcikája sajgott, az eddigieknél elképzelhetetlenül borzasztóbb lázálmai voltak, de a legrosszabb az volt, amit érzett. Pontosabban, amit nem érzett; mintha erőszakkal téptek volna ki a testéből minden emberit és cserélték volna le az istenek hideg, apatikus személyiségének apró, de erős magjára, ami teljesen elvonta tőle azt, akiről mindig is azt hitte, hogy ő az. Mintha egy szelencébe zárták volna a személyiségének még csírájában elfojtott halovány szellemét, s a kulcsot belehajították volna egy mindent elnyelő mocsárba.

Mindig azt mondták neki, hogy ez a jó, hogy ez a helyes, hogy egy hálátlan cafka azért, mert nem képes elfogadni azt, amit az istenek adtak neki, egyedül neki, hogy ő jóval tehetségesebb, többre hivatott és mások bármilyüket odaadnák azért, amit ő olyan apró áron megkapott, s nem érdekelte őket, hogy ez az apró ár neki felért a világgal. Egy idő után úgy tűnt, hogy használt a folyamatos mantrázása ezeknek – vagy a gyakori és igencsak kemény verés váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mondjuk azt anélkül is megkapta volna, hogy bármi olyat tett volna, amivel rászolgált volna - Sorscha elfogadta a megváltoztathatatlant, s úgy vetette bele magát a jóslásba, mintha ez lenne szánalmas életének egyetlen célja, mélyen eltemetve magába minden érzelmet. Évekig ebben az üres burokban élt, elfelejtve, hogy valaha ő is volt érző, önálló ember, anélkül, hogy az istenek belenyúlhattak volna a gondolataiba, jóslatnak címezve azokat. Narah tanította meg újra érezni, ő hozta vissza ebbe a világba, s eddig nem is sejtette, hogy milyen sokat jelentett neki valójában az a sok áldozat, amit a lány érte hozott.