A Vadászok Holdja

5. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

A lány lassacskán megnyugodott, ahogy egyre távolabb került a kastély falaitól. Fülében vér dobolt, érezte, ahogy a bosszúvágy és gyűlölet hosszú ideje érlelődő egyvelege végigfolyik a testében és lassan átveszi tőle az uralmat. Acélszürke szemei úgy csillogtak, mint a harc előtt kifényesített kardok pengéi; hidegen és kegyetlenül. Válla fölött visszatekintett a hatalmas kőépületre, de nem merte egy pillanatnál tovább nézni, mert félt, hogy elgyengülne, s visszatérne oda, ezzel minden eddigi erőfeszítését semmissé téve. Sűrű erdőbe ért. A gyáva Hold fénye alig szűrődött át a fák ritkuló lombjai között, a magányos holdsugarak halványan csillantak meg lovának zabláján. A néma fák között csak az ő lélegzése, az állat patáinak dobogása, s az eltörő ágak reccsenése hallatszott. Már elég messze ért ahhoz, hogy ne találják meg ez alatt az éjszaka alatt, már ha észrevennék az eltűnését, de nem hinné, hogy sokáig keresnék. Nem gondolta, hogy annyira fontos lenne egy egyszerű szolga és egy girhes ló eltűnése, hogy a keresésére indítsanak bárkit a kastély öreg mindenesén kívül, a vén Randan pedig nem érte volna utol egy hamar, még akkor sem, ha félúton nem ragadt volna le egy kocsmában, s ha utánaküldték volna, minden bizonnyal hamarosan egy régi cimborába akadt volna, akit az öreg tökéletesnek ítélt volna közös lerészegedésre és a régi emlékek felelevenítésére. Randan a kastélyban is mindig pálinkaszagot árasztott, még úgy is, hogy Vesta úrnő megfenyegette, hogy ha munka közben iszik, akkor új gazdát kereshet magának, de ne remélje, hogy ott majd a közelében hagyják a pincekulcsot. A boszorkány szavainak látszólag megvolt a hatása; egy rövid ideig a gondnok józanul végezte a munkáját, ám ez nem tartott sokáig, de mindenki tudta, hogy még a kegyetlen Vestának sem lenne szíve sorsára hagyni a részeges mindenest. Viszont, ha Sorscha rájönne, hogy miért szökött el, akkor ő rögtön a nyomába eredne, neki pedig a képességeinek hála nem lenne sok időre szüksége, hogy rátaláljon, s valószínűleg elég hamar rá is jön a szökésének okára. Narah semmi esetre sem szerette volna szembetalálni magát sem a jövendőmondóval, sem annak anyjával, Vesta úrnővel, aki a szökése miatt fejét vetethette volna. Oblionban hiába nem volt törvényes uralkodó a királyi pár halála és a lányuk eltűnése óta, a törvények továbbra is sziklaszilárdan tartották magukat, a kiskirályok és haszonlesők pedig örömmel be is tartatták azokat, habár leginkább csak akkor, ha az elkövetett bűnökért valamilyen mennyiségű pénzbüntetés volt kiróható, de a halálbüntetéseket is örömmel végrehajtották egyes régiókban.

A csend és a köd pókhálóként takarta be a rengeteget. Ravaszul, lassan ereszkedett rájuk, majd a boszorkány azon kapta magát, hogy alig lát el az orra hegyéig, így lassítania kellett. Nem állhatott meg, és ennek az üldözői csak az egyik okát képezték. Nem éjszakázhatott az erdőben, mert szinte biztos, hogy belebotlik az éj valamely teremtménybe, s ha egy kis szerencséje van, nem végzi a gyomrában a lénynek. Oblion erdeit meglehetősen érdekes állatok lakták. Voltak köztük átlagosak is, de jellemzőek voltak a balul elsült kísérletek melléktermékeként létrejövő mutánsok is, amik közt ritkák voltak az életképes egyedek, de amik azok voltak, rászolgáltak a róluk szóló véres legendákra.

Narah a bokrok minden apró mozdulására összerezzent, s leellenőrizte, hogy nem hagyta-e el ócska kardját, amit még a kastély pincéjében talált. Sorscha egyszer megmutatta neki, hogy hogyan fogja meg helyesen a kardot, de ennyiben ki is merült a tudása, kicsit sem értett a fegyverforgatáshoz, ahogy anyját, nagyanyját, sőt, még dédanyját is, őt is egy dologra tanították meg; arra, hogy minden körülmények közt tegye azt, amit az ura, vagy úrnője mond. Főzzön, mosson rájuk, alázattal lesse szavaikat, s ha úgy van, kielégítse a felmerülő vágyaikat.

A Hold sápadt fénye még az eddiginél is halványabban világította meg a keskeny erdei ösvényt, az égitest szégyenlősen rejtőzött a felhők mögé, melyek egyre kövérebbre dagadtak. Narah most már biztos volt benne, hogy esni fog, csuklyájával még jobban eltakarta arcát. Az eső lassan szemerkélni kezdett, a magányos cseppekből pedig hamarosan vihar lett. A metsző szél vadul kapott bele a fák lombjába, a villám hasította keresztül az éjjeli égbolt sötétszürke vásznát. Az esőcseppek hamar átáztatták a lány silány minőségű ruháit, bőrén érezte a hideg vízcseppeket. Tudta, hogy ha nem áll meg, akkor hajnalig még elérheti Nesryn kunyhóját, az asszonynak pedig azt ígérte, hogy napkeltére ott lesz, s muszáj lesz tartania a szavát, mert különben nem lesz abban a helyzetben, hogy segítséget kérhessen a boszorkánytól. Egyébként sem állhatott volna meg, bármilyen fáradt is volt, hiszen túlságosan könnyű préda lett volna az erdő ragadozóinak. Alig látott valamit, az ösvény csak a villámok fényénél derengett fel, de így is folytatta útját. Piszkosszőke haja nedvesen tapadt sápadt arcához, fogai vacogtak a hidegben, de arca elszántságot tükrözött szemeiben pedig bosszúvágy csillogott. Vad, mindent elsöprő, kegyetlen bosszúvágy.