A Vadászok Holdja

13.𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

Narah mély lélegzetet véve hunyta le a szemét. Elszámolt háromig, kifújta a levegőt, s ezt addig ismételgette, amíg teljesen le nem nyugodott a teste és a lelke. Vagyis amíg úgy nem tűnt, hogy így van, mert Nesryn kikötötte neki, hogy minden reggel meditálnia kell addig, amíg nem nyugszik le teljesen mentálisan és csak az után kezdheti el a teendőit. Nem ment neki. Sosem tudott egyhelyben megmaradni hosszabb időn keresztül, úgyhogy nagy kihívást okozott neki, hogy a szemét lehunyva, hosszú percekig csak a gondolatai közt elzárva lebegjen. Túlságosan türelmetlen volt ahhoz, hogy elérje azt, ami miatt Nesryn azt kérte tőle, hogy minden reggel meditáljon. A nő ugyanis azt mondta neki, hogy nem a vérében levő mágia mennyiségével van a baj, hanem azzal, hogy sosem tanulta meg irányítani. Ahhoz pedig, hogy megtanulja az erejét irányítani, az első lépés az, hogy megtanulja irányítani az érzelmeit is és összhangba kerüljön a saját testével. Ő nem akart hónapokig itt ragadni és arra pocsékolni az idejét, hogy a délelőttjét meditálással tölti, délutánonként pedig Nesryn kertjét műveli. Nem azért jött ide, hogy ezt tegye, ezt a kastély falai között is megtehette volna, igaz, az anyjával és Sorschával nem lett volna olyan kellemes mindez, de idegesítette, hogy nem ment végbe semmi jól látható változás. Még mindig nem tudott egy szikránál nagyobb mágikus jelenséget megidézni, ami bosszantotta és motiválatlanná tette. Nesryn azt mondogatta neki, hogy legyen türelemmel, de egyszerűen nem ment neki. Eleget volt türelmes az eddigi életében, nem azért jött ide, hogy örökké itt maradjon. Igazából fogalma sem volt, hogy miért pont ide jött. Menekülni akart és bosszút állni, de nem volt biztos már abban, hogy jó ötlet ezekkel a mágikus képességekkel kiállni Sorscha elé, aki még legjobb esetben is csak kiröhögné. Bármennyit is gyakorol, koncentrál és tanul még, sosem fogja tudni helyettesíteni ezzel a híg vérét, Nesryn bármennyire is próbálta meg elhitetni ezt.

Így pedig már nem volt értelme visszatérni a kastélyba. A szíve mélyén már akkor is tudta, amikor elindult, hogy nem akarta megölni Sorschát hanem az érzéseit akarta megölni iránta, amire nem volt képes, az előbbire pedig aligha lehet majd valaha lehetősége. Nem voltak tervei arra, hogy mit fog tenni, ha innen elmegy. Előbb utóbb viszont el kell mennie, legalábbis úgy vette ki Nesryn szavaiból, hogy ha nem akar segíteni neki az ittlevők ellátásában és nem is kér az ő segítségéből, akkor nincs itt semmi keresnivalója.

Ha innen elmenne, akkor nem sok választása maradna. Három lehetséges jövőkép állt előtte; éhen hal az utcán, kurva lesz, vagy pedig ugyanazt teszi, amit eddig és gazdagoknál dolgozik majd gusztustalanul alacsony bérért és ugyanazért a megbecsülésért, amiben akkor részesülne, ha a második opciót választaná. Egyik sem tetszett neki annyira, ha őszinte akart lenni magához. Így egy lehetőség maradt neki; itt lenni és várni. De mégis mire? Azt sem tudta, hogy mire vágyik, azt meg még inkább nem, hogy hogyan tudná elérni azt. Egyetlen dologhoz értett, azt pedig itt is tudta folytatni, máshol keményebb munkát kellene végeznie és nem kapna minden nap ennyit enni. Végül emiatt maradt tovább Nesrynnél, mint ahogy tervezte, hogy elmegy. Nem volt semmi, ami itt tartotta volna, egyedül a biztonság. Neki pedig már csak ez maradt. A tudat, hogy itt nem érheti bántódás, hogy távol van az anyjától és a lánytól, akit egyszer igazán szeretett, s félő, hogy ha visszatérne, akkor tovább roncsolná magát a mardosó féltékenységével és a részben viszonzatlan érzelmeivel. Nem akart semmit, csak szeretve lenni, mégis ezt kapta. Megrázta a fejét, mintha így megszabadulhatna a makacs gondolatoktól és visszatért a meditáláshoz. Beszívta a levegőt, elszámolt háromig, kifújta a levegőt, s várta a békét, hogy a lelkére telepedjen. Hiába várta.

A házhoz vezető kacskaringós ösvény mulcsán puha léptekkel haladt, meztelen talpai halkan puffantak az úton. Már lassan dél volt. Még nem volt éhes, de segítenie kellett Nesrynnek előkészíteni a szülők ebédjét, akik a varázstalan gyerekükkel voltak itt. Az anyja és az apja már alig álltak a lábukon amikor Narah felsétált hozzájuk az emeletre két tányér gőzölgő levessel. A nő magához ölelte a gyereket, s úgy sétált vele, hátha így elcsitul, de nem tette. Továbbra is ugyanúgy ordított. Amikor meglátták az ajtóban a két gőzölgő tányérral megjelenő lányt, arcukon megnyugvás suhant végig. Lerakta az ételt a szoba sarkában álló komódra, átvette a gyereket a nőtől, s elindult Nesrynhez. Minden nap megvizsgálták a kisfiút, hogy láthassák, hogy mennyire hatásos a kezelés. Eddig nem sok javulást láttak, de szerencsére nem is romlott az állapota. Nesryn kedvesen köszöntötte őt és megkérte Narah-t, hogy tegye le gyereket egy asztalkára. A kisfiú még mindig sírt, Narah szíve megszakadt ahányszor ránézett. Nehéz volt figyelmen kívül hagyni a szívettépő sírását, ami betöltötte a csend által szabadon hagyott minden apró pórust. Amikor már Nesryn sem bírta tovább, mutatóujjával láthatatlan jelet rajzolt a kicsi homlokára, aki hirtelen elhallgatott.