A Vadászok Holdja

8. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

Adeena egy pillanatra megborzongott a csupasz pusztaságon végighasító jeges széltől, s hátrapillantott a nem sokkal mögötte baktató Sorrenre.

– Nálatok mindig ilyen szeszélyes az idő?

– Nem, főleg a ködnél esik meg az ilyen. A mágikus csomópontok elég erősen befolyásolják az időjárást, így van, hogy egyik nap szakad a hó és olyan hideg van, hogy szinte összefagynak az ember ajkai két szó között, a másik napon pedig belefullad az ember a saját izzadtságába. Sok kellemetlenséget okoznak és ez még a kisebbik baj, amit ezek a mágikus csomópontok tudnak okozni – egy kis időre mindketten elhallgattak. Sorren igyekezett elhessegetni a feltörő emlékképeket a vadásztársai borzasztó sérüléseitől, amiket ezek a kontrollálhatatlan mágiahullámok okoztak nekik. Kaarn tábornok mindig azt mondta, hogy a sereg selejtjét küldik a határhoz és az önként vállalkozó őrülteket. Sorren az önként vállalkozó félőrültek közé tartozott jónéhány társával együtt, akik azt hitték, hogy ez lesz a legmegfelelőbb hely a gyakorlatuk eltöltésére, s az élete egyik legmeggondolatlanabb döntésének tartotta, hogy csatlakozott a határmenti őrjáratokhoz. Még a háború borzalmai is alig tudták felülmúlni azokat a szörnyűségeket, amiket életének azon rövid periódusa alatt látott.

– Miért, még mit képesek ezek okozni?

– Oblionban még sosem találkoztál ilyenekkel? – kérdezte csodálkozva a fiú, s Adeena némán megrázta a fejét.

– Soha életemben nem láttam még ilyet. Hallottam már róluk, de sosem találkoztam velük. A mágusok és boszorkányok megtanulták megsemmisíteni őket, hiszen mivel a felgyülemlett mágia kicsapódásából keletkeznek, mifelénk sokkal gyakoribbak, mint Cassiában, így valamilyen módot muszáj volt keresni az elpusztításukra. Mire képesek, ami ennyire megijeszti a hatalmas, semmitől sem megrettenő, vakmerő gyilkost? – Sorren figyelmen kívül hagyta az utolsó mondatból csöpögő iróniát, ami jól láthatóan bosszantotta Adeenát.

– Ez egy hosszú történet lesz.

– Ez meg egy hosszú út. Lesz időd elmesélni, vadász. Mondjuk még azt sem tudom, hogy merre tartunk. Hova megyünk?

– Azt egyelőre nem fontos tudnod. Még maradt néhány dolog, amivel el kell számolnom, mielőtt itthagyom ezt a porfészket.

– Elmeséled akkor, hogy mi a hatalmas probléma a mágikus csomópontokkal?

– El – mondta, és beszélni kezdett. Halkan, őszintén és fásultan. A boszorkány pedig elvarázsolva hallgatta.

*.·:·.☽✧✦✧☾.·:·.*

Aznap szokatlanul kellemes idő volt, a felkelő nap fénye gyámoltalanul világította be a korai órában már hangyabolyként nyüzsgő tábort, az újoncok nagy lelkesedéssel készülődtek az aznapi őrjáratra, az idősebbek pedig komótosan és életuntan tették ugyanezt. Sorren az előbbi csoporthoz tartozott, izgatottan segített bontani a tábort. Eddig minden teljesen rendben ment, szinte gyanúsan rendben. Az egyetlen izgalom, ami eddig érte őket, az egy félholt mágus volt, akit valószínűleg még a vadászok holdja után hagytak itt a társai, mert a sérült férfivel messzire nem jutottak volna, mert a súlyos sebeivel nem bírta volna a menekülést, így pedig hiába küzdött, s próbált elmenekülni, de hiába. Minduntalan megbotlott saját lábaiban, s újra és újra elesett, amit gyilkosai hangos röhögéssel nyugtáztak. Nem sokáig bírt ellenállni az őt unalmuk oldására használó vadászok kínzásainak, akik kegyetlenül elszórakoztak a legyengült katonával. Talán ezzel hívták ki a sorsot maguk ellen. Egy cseppnyi bűntudat sem volt bennük, hideg vérrel, széles mosollyal az arcukon kínozták halálra a magatehetetlen varázslót, nevetve nézték, ahogy az elvágott torkából kibugyborgó vér vörösre festi sáros nyakát, s az még életének utolsó másodperceiben megpróbálta megátkozni őket, ők pedig csak nevettek a magából vért ontó férfin, arcát a földre nyomva próbálták elhallgattatni, majd pedig otthagyták a felismerhetetlen hulláját a semmi közepén, mint akik jól végezték dolgukat. Néhányuka rövid életük utolsó pillanataiban is kísértette az átható pillantás, melyből a saját torz képük pillantott vissza rájuk. A nagy többség néhány nap alatt minden gond nélkül elfeledkezett róla, mert ahhoz túl sok borzasztó dolgot láttak, tettek és szenvedtek el, hogy ez számukra csupán csekély elégtételnek tűnt. Talán igazuk is volt. Nem mindenki tudott volna elszámolni ezek után magával a túlvilágon, így jobb is azoknak, akik ennek a feledtével könnyebb lélekkel süllyednek majd a pokol bugyraiba. Mégis, volt, aki már hamarabb megkezdhette bűnhődését.