A Vadászok Holdja

14.𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

Vesta a tükör előtt állt, s a haját igazgatta. Most a szokásosnál is fontosabb, hogy jó benyomást tegyen Aidenre, mert amire most akarja megkérni, ahhoz minden karizmájára szükség van. Megigazította a dekoltázsát és a díszes markolatú tőréért nyúlt, aminek a pengéjét két hattyú tartotta, akiknek a szemei kristályokból voltak kirakva. Még Meira, Adeena anyja adta neki amikor mind a ketten fiatal lányok voltak. A barátnője a kincstárból csente el és csak remélni tudta, hogy nem veszik észre, hogy hiányzik ez az apróság. Nem mintha annyira feltűnő lett volna, hogy nincs ott ez a többihez képest alig értékes kis tárgy, s Meira nem tudott volna kibújni a felelősség alól bármikor azzal, hogy ártatlanul pislog és úgy tesz, mintha nem tudta volna, hogy nem szabadott volna ezt tennie. Senkinek sem tűnt fel akkoriban, így végleg Vestáé maradhatott, aki sokáig nagyobb becsben tartotta azt, mint a saját életét. Mindez addig tartott, amíg a nyakába nem szakadt Oblion irányítása, ezzel együtt pedig a kincstár teljes tartalma, a tőrt mégis magánál tartotta, mint egy trófeát, ami arra emlékeztette, hogy ha valaki okosan teszi a dolgát, akkor bármit elérhet. Nem mintha bánta volna ezt a korlátlan hatalmat és az anyagi vonzatot ami Oblionnal járt, azt az utat sem bánta egy percig sem amit meg kellett azért tennie, hogy itt legyen. Na meg az is kissé túlzás volt, hogy a nyakába szakadt volna. Már hosszú évek óta fel volt rá készülve, hogy ez fog történni, még ha eleinte nem is tudatosan, de megtervezte azt a végzetes napot, s hogy hogyan kell összejátszania a – számára – szerencsés véletleneknek. Azt a sok áldozatot sem bánta, amit megkellett hoznia, az útjából elsöpört, számára egykor fontos embereket, akikre amikor már nem volt szüksége, úgy lökte félre az útjából, mintha ők nem adták volna érte az életüket bármikor. Meg kellett halniuk. Ez volt a kisebbik rossz, ezt diktálta a királyság érdeke, s nem tudott bele sem gondolni abba az eshetőségbe, hogy mi lett volna, ha mindent úgy hagy, ahogy eddig volt. Mert így minden a legnagyobb rendben ment. Meira túl büszke lett volna ahhoz, hogy valaha is békét kezdeményezzen Cassiával szemben, az a papucs férje pedig hagyta neki, hogy mindent tönkre tegyen. Vesta nem tudta, hogy pontosan mikor kezdte el idegesíteni a barátnője. Nem mondta volna, hogy féltékeny rá, de képes lett volna a hajánál fogva végigrángatni, meztelenül a Zagreus sivatag forró homokján, csak hogy övé legyen mindaz, ami az övé volt, nem azért, hogy ne Meiraé legyen, hanem hogy ne tegye tönkre azt, amit igazságtalsnul, a származása miatt szerzett meg magának. Mindene megvolt, amire Vesta a szíve legmélyéről vágyott. A figyelem, a hatalom, az, ahogy körül rajongták őt az emberek a szépségéért és bölcsességért, amit Vesta a keserűségében mindig csak annak tulajdonított, hogy ő volt a királynő. Tényleg szép volt, de kettejük közül mindig is Meira volt a naivabb. Vesta kajánul elmosolyodott, ahogy a gondolat belibegett a lelki szemei elé. Meg is lett az eredménye annak, hogy a barátnője elhitte, hogy senki sem kerekedhet rajta felül. Ő most egy karddal megjelölt, királynőhöz aligha méltó sírban nyugszik, míg Vesta az ő hálószobájában igazgatja a dekoltázsát, hogy elintézhesse azt, amit neki már rég meg kellett volna tennie, ha nem lett volna így elvakítva a szerelem által. Mert tényleg vak volt, a lehető legszorosabb értelemben véve vak. Hagyta, hogy Gavriel annyira elvegye az eszét, hogy elfelejtse, neki több a feladata ebben az országban, mint eljátszani a tökéletes párt egy olyan férfival, akiről a királyi udvarban senki sem tudott semmit. Meiranak szerencséje volt, hogy a szülei már nem éltek, amikor idehozta Gavrielt. Vesta jól ismerte a barátnője szüleit, s kevés náluk szigorúbb emberrel találkozott. Azt sem nézték jó szemmel, amikor Meira összebarátkozott vele, szégyenként élték meg, hogy a lányuk az udvarhölgyek felszínes társasága helyett a királyi tanácsadó nyers lányával találta meg a közös hangot. Fegyelem és hagyománytisztelet – ezt a két dolgot tartották a legfontosabbnak a lányuk jövőjével kapcsolatban, pedig egyik sem volt igazán hozzáillő. Sosem próbált meg szabálykövető maradni, és fütyült a hagyományokra. Leánykorában mindig csak azt hajtogatta, hogy ő majd hozzámegy a Cassiai herceghez, csupán lázadásból, arra nem is gondolva, hogy ez lehet a tényleges megoldás, amivel az anyját mindig ki tudta kergetni a világból, de az apja mindig vele nevetett, amikor az anyja épp nem figyelt. Szeretett élni, úgy érezte, hogy minden olyan perc, amit úgy tölt, hogy hogy nem csinál valami olyat, ami boldoggá teszi, el van vesztegetve. Nem sokáig élhetett ebben az álomvilágban. Tizenhat éves volt, amikor a feketehalál megjelent Eirilysben. Ő nem fertőződött meg, de a szülei igen. Kései gyerek volt, a szülei pedig már idősek voltak, amikor a betegség hozzájuk is elért, így hiába való volt minden orvosság, minden imádság, minden könyörgés, minden varázslat és minden elhullajtott könnycsepp. Ekkor nőtt fel. Már nem volt az az idegesítő kislány, aki azt hiszi, hogy bármit megtehet, mert ő Oblion hercegnője. Amíg éltek, egy pillanatra sem törődött a szülei szabályaival, de amint meghaltak, minden amit valaha a fejéhez vágtak, hogy máshogy kellene csinálnia, benneragadt, s már nem lázadt többél a szabályaik ellen. Már nem volt miért lázadnia. Egy évvel a szülei halála után házasodott össze Gavriellel, akiről senki sem tudta, hogy honnan jött. Még Vestának sem volt hajlandó elmondani, hogy hogyan ismerte meg a férfit, egyszerűen csak megjelent a kastélyban, s utána néhány hónappal hatalmas lakodalmat csaptak. Sokan azt gondolták, hogy azért nem fedi fel a férfi származását, mert valójában Cassiai, de Vesta tudta, hogy ez lehetetlen. Két dolog miatt volt ilyen biztos benne; az egyik az volt, hogy látta őt varázsolni, s tudta, hogy nem rendelkezhet ennyi erővel, mint amennyit nála látott. A másik oka pedig az volt, hogy ott volt Meira apjának a halálos ágyánál, s hallotta az utolsó beszélgetését a lányával, amiben Meira ígérte neki, hogy soha nem megy Cassiaihoz és hogy az apja nyugodtan mehet ezek utána a halálba, nem kell tovább szenvednie, mert már sem az ima, sem a gyógyszerek nem segíthetnek. Az apja még mondott valamit a zavaros, rekedt hangján arról, hogy őt nem zavarná az sem, ha Cassiaihoz menne, csak azt szeretné, ha igazán boldog lenne, de úgy tűnt, hogy a lánya ebből semmit sem hall, arcát az apja lepedőjébe temette, s addig zokogott, amíg az át nem ázott. Másnap hajnalra már nem élt a király, s Meira lett Oblion új királynője, aki a szilánkosra tört szívét egyben tartva próbálta meg végigcsinálni, a koronázási ünnepséget, aminek a végén teljesen szétesett és Vesta volt az egyetlen, akit hajlandó volt beengedni a magához, a kígyó pedig édes szavakat sziszegve vigasztalta őt. Vesta gyűlölte őt. Gyűlölte, amiért mindene megvolt, amire csak vágyott, mégsem volt elégedett az életével. Idegesítette, hogy azt hitte, hogy felette is annyi hatalma van, mint a szánalmas szolgái és férje felett. Egy percig sem bánta, hogy őt félrelökte az útjából.