WITHOUT TEARS/Yoonseok BEFEJEZETT

6.rész

Miután elvittek részletes kivizsgálásra, ami nagyjából egy háromnegyed órát vett igénybe egyedül voltam hagyva, amit kivételesen nehezen tűrtem. Tudtam, hogy az apukám hazavárt már órák óta és azt sem tudta hol kéne keresnie. Emellett nagyon fájt a fejem és borzasztóan szédültem is, így nehéz volt bármire koncentrálnom. Zavart, hogy nem kaptam még meg a vizsgálat eredményeit és nem tudtam, hogy pontosan mi történt. Szerencsémre az orvosom, Dr. Kim fél óra várakozás után bejött hozzám értesíteni a történtekről.
-Szia Yoongi. Megérkeztek a vizsgálatok eredményei. Úgy tűnik miközben vezettél leesett a vércukorszinted és elveszítetted a kontrolt az autó fölött, az autóval a korlátba ütköztél. A fejedet ért ütés miatt agyrázkódásod lett és egy kisebb nyilt sebed a fejeden. Emellett az autó üvege betört, az üvegszilánkok enyhe sérüléseket hagytak a nyakadon, arcodon és karodon. Az agyrázkódás miatt pihenned kell, három napig még a kórházban, utána hazamehetsz de legalább egy hétig még a lehető legkevesebb megerőltetésnek és mozgásnak kéne kitenni. A hozzátartozóid akiket értesíteni kívántál kint várnak, miután őket is informáltam a történtekről behívom őket.- mondta és az ágyam mellett lévő székről felállva az ajtóhoz sétált.
Nyugodtabbnak éreztem magam miután megértettem mindent, és örültem, hogy meg tudom nyugtatni apát, minden rendben van. Közben mégis izgultam, hogy Hoseoknak is így kell látnia, de úgy éreztem örülne annak, hogy értesítem ha baj van. Így hát kivártam míg az orvos beszél velük, majd benyitottak végre.
-Yoongi! Úgy aggódtam érted! Hogy vagy, hol fáj?- támadott le apukám ahogy odajött hozzám és megölelt.
-Jól vagyok, csak a fejem fáj és szédülök. Sajnálom, hogy megijesztettelek és nem tudtak értesíteni, órákig nem ébredtem fel.
-A lényeg, hogy jól vagy. Meddig kell bent maradnod?- kérdezte leülve az ágyam szélére, miközben a tekintetem találkozott Hoseok aggódó szemeivel.
-Három napig, aztán pihennem kell legalább egy hétig.
-Értem. Akkor majd kitalálom hogy tudok a közelben maradni addig.
-Rendben. Apa, esetleg tudnánk néhány szót váltani Hoseokkal kettesben?- kérdeztem zavartan.
-Jajj igen, persze. Szólj ha kérsz valamit, hozok neked. Jó legyél addig, szia!- köszönt el egy homlokpuszival.
Ketten maradtunk Hobival. Először mindketten zavartan viselkedtunk, Hobi lassan leült mellém a székre a lábával dobolva, látszólag nem tudta mit akar mondani. Amikor már éppen azon voltam, hogy valahogy megtörjem a csendet végre megszólalt.
-Tudod, lehet ez önzően hangzik, de bizonyos értelemben örültem, amikor felhívtak és azt mondták értesíteni akartál. Persze azonnal aggódni kezdtem, hogy vajon mi történhetett veled, de úgy éreztem, hogy fontosnak tartasz. Tudom, hogy csak pár napja ismerjük egymást de mégis az, hogy rögtön az eszedbe jutottam.. Nem is tudom én csak.. Köszönöm, hogy megbízol bennem.- nézett fel a kezéről a szemembe.- De persze nagyon örülök, hogy nincsen komolyabb sérülésed.
Hirtelen nem is tudtam mit válaszolhatnék. Azt hittem nem örül, hogy ennyire megbízok és rátámaszkodok ilyen kevés ismertség után, ezért nagyon jó érzéssel töltött el, amit mondott. Úgy éreztem, talán nem is kell kifejtenem amit gondoltam, ezért csak bíztatóan rámosolyogtam, mire ő is egy mosollyal válaszolt.
-Hogy történt a baleset egyébként? Azt nem mondta el az orvos.- érdeklődött.
-Sokra nem emlékszem én sem. Az orvos azt mondta, hogy vezetés közben leesett a cukrom ezért elájultam. Mivel nem volt irányításom már az autó fölött lehajtottam az útról, bele a korlátba. Ott ütöttem be a fejem és azért lett agyrázkódásom. Kellemetlen egyébként, folyamatosan szédülök és fáj a fejem.- magyaráztam
-Nem szeretnél inkább aludni egy keveset?
-Most, hogy már tudom, hogy nem aggódtok lehet jó lenne. Nem baj ugye? Nagyon gyengének érzem magam.
-Dehogy baj! Nem szeretnélek zavarni, szólj ha szükséged van valamire, nem megyek sehova.- mondta miközben felállt, aztán vonakodva egy puszit adott az arcomra majd az ajtóhoz sétált.
Nagyon hirtelen ért, zavaromban csak hozzáértem az arcomhoz az érintett részen és néztem, ahogy elsétál.
-Hoseok!- szóltam neki mire érdeklődve hátrafordult már a kilincset fogva.- Köszönöm..- mondtam végül csak ennyit.
Rámmosolygott majd végül egyedül hagyott a kis kórteremben, ahol bár több ágy is volt csak egyedül voltam.
A kimerültség miatt hamar elaludtam, majd már csak másnap reggel ébredtem fel, addigra végre kipihentnek éreztem magam.

A napjaim felettéb unalmasan teltek, nem volt erőm semmihez. Amikor hazaengedtek már könnyebb volt elfoglalnom magamat, de még úgy is nagyon elegem volt az egészből. Egy dolog viszont jó volt benne, mégpedig az, hogy Hobi sokat látogatott. Amikor vele voltam jól éreztem magam, és nagyon őszintén tudtam vele beszélni.
Mikor már jobban éreztem magam, tudtam, hogy hamarosan lejár a kiszabott pihenőidőm, és vissza kell mennem az iskolába. A gondolatba is beleborzongtam, utáltam ott lenni. Sokat küzdöttem azért hogy abba a 'jó' iskolába bekerüljek, és mégis csak csalódtam benne. A tanároknak nem csak hogy a személyiségük volt borzasztó, tanítani se tudtak. Az osztálytársaim vagy nagyon gyerekesek voltak, vagy túlságosan felnőttnek érezték magukat. Az egész helyről csak azt vártam, hogy elmehessek.

Egy esős délutánon éppen az ágyamban fekve rajzolgattam, amikor a telefonom csörögni kezdett Hobi nevével rajta. Megörültem, mikor megláttam, hogy ő hív, ám arra nem számítottam, hogy milyen helyzetben fog hívni.
Sírva szólalt meg, és levegőért kapkodva próbálta ecsetelni miért hív. Amint meghallottam a hangját a füzetemet eldobva ültem fel az ágyamban, ami bár nagyon fájt nem törődtem vele.
Tudtam, hogy Hoseokot zaklatták a társai, de az első találkozásunkkor azt mondta, hogy nincs rá különösebb okuk, és csak kicsit piszkálják. Azonban később, mikor már jobban megbíztunk egymásban elmondta, hogy valójában azért zaklatják, mivel nem olyan mint ők. Elmondta, hogy meleg. Először, mikor meghallottam érthetetlen módon jó érzéssel töltött el ez a  tény. Akkor még nem tudtam hova tenni. Ráadásul abban is hazudott, hogy csak kicsit piszkálják, kiderült, hogy néha nagyon meg tudták alázni.
Azonban akkor, amikor felhívott Hobit megverték az iskolája mögött.

Amint kivettem, mit mondhatott Hoseok, a kapucnimat a fejemre húzva rohanni kezdtem az esőben, mivel az autóm használhatatlan volt. Tudtam, hogy Hobi iskolája egészen messze volt, de nem volt időm ezen gondolkozni. Próbáltam a tőlem telhető lehető leggyorsabban futni. Hamar átázott a ruhám és a fejemben hasított a fájdalom, de eléggé gyorsan haladtam, ezért nem akartam feladni. Ismeretlen módon olyan elhatározottság hajtott, nem akartam mást csak odaérni, mindegy milyen áron.
Nagyjából negyed óra telt el amikor már teljesen kifulladva, de odaértem az iskolához. Hevesen dobogó szívvel próbáltam megkeresni Hobit. Az iskola hátánál ült a földön a felhúzott térdeire hajtott fejjel. Amint odaértem hozzá térdreestem és az ölelésembe zártam. Borzasztó érzés volt, ahogy azonnal az ölelésembe bújt és a vállamba hajolva sírt. Vártam, hogy egy kicsit megnyugodjon, aztán kicsit távolabb húzódva hideg arcát kezeim kezé fogtam. Beszélni alig tudtam a kiffulladástól, de próbáltam szemmel kommunikálni vele.
-Semmi baj Hoseok, itt vagyok.- söpörtem ki vizes haját a szeméből.- Nem maradhatunk itt, meg fogsz fázni.- keltem fel és a kezemet nyújtottam neki.
Nem szólalt meg, csendben szipogott a földet bámulva. Az állánál fogva óvatosan felemeltem a fejét, hogy rá tudjak nézni.
-Sajnálom Hobi.. Rendben lesz. Valahogy megoldjuk együtt.- mondtam, majd a kezét megfogva vezetni kezdtem magam után.
Nem tudtam hova mehetnénk. A buszra nem engedtek volna fel minket csurom vizesen, de mindkettőnk otthona messze volt. Megpróbáltam bejutni a legközelebbi kávézóba, ahol szerencsére nagyon kedvesek voltak és adtak nekünk kettő törölközőt is.
Hamarosan egy asztalnál ültünk a hajunkat törölgetve egy-egy meleg teával magunk előtt. Hobi nem olyan volt, mint szokott. Úgy viselkedett, mintha szégyellné magát a történtek miatt. Nem tudtam egyszerűen, hogy mit mondhatnék. Félve szólaltam meg.
-Hobi...- lassan felnézett rám -Nem tudhatom mire gondolsz éppen, és segíteni se tudok így. Kérlek, mondj valamit. Mindegy mit..
-Nem érzem magam jól..- motyogta- nem akartam soha, hogy így láss. Nem vagyok ilyen gyenge..
-Ne mondd ezt kérlek. Hobi- nyúltam át az asztal fölött és fogtam meg a kezét- nagyon erős vagy. Soha ne gondolj ilyeneket, te erről nem tehettél. Engem nem érdekel hogy látlak, ugyanolyan maradsz a szememben, hidd el!

Később kicsit nyugodtabbnak tűnt, mindketten a teánkat iszogattuk, az idő pedig kezdett kitisztulni.
-Nem akartam eddig megkérdezni, de itt az ideje. Hol ütöttek meg, fáj valamid?- kérdeztem rá amikor már jobban nézett ki.
Elhúzta a száját majd kelletlenül válaszolt.
-Nem olyan vészes, csak kellemetlen. Leginkább a hasamnál fáj, de tűrhető. Viszont azt hiszem szeretnék egy kicsit egyedül lenni és pihenni, alvás közben legalább nem gondolkozok ezen..
Természetesen megértettem a kérését és kételkedve a gondolaban, hogy egyedül hagyjam, de hamarosan elköszöntünk egymástól és mindketten hazamentünk.