WITHOUT TEARS/Yoonseok BEFEJEZETT

12. Rész

A lábamat szorongva ráztam kitartóan az iskolapad alatt, próbálva figyelni a tanárom szavaira. Próbáltam, de mindhiába, olyan volt az agyam, mint egy elhasznált tépőzár, bárhogy kísérleteztem nem ragadt meg benne semmi. Mit sem vártam jobban, mint hogy végre megnézhessem szerelmem állapotát.
Hiába telt fejünk fölött az idő sietősen, semmit nem javult. A mellkasára nehezedő fájdalom miatt egyre kevesebbet hallhattam selymes hangját, csilingelő nevetését, és a fényes csillogás is halványult a szemében. Rohamosan fogyott, a teste pedig szinte mindig lángolt a láztól. Romlott az állapota.
Amennyit csak tudtam vele voltam, mellette tanultam és minden szabadidőmet is mellette töltöttem. A pozitivitása az egyértelmű tények dacára nem lankadt, amiben sajnos nem tudtam eléggé hinni, de mindig kicsit segített az Ő szájából hallani; Meg fogok gyógyulni és minden rendben lesz. 
Csupán pár hét alatt, amíg betegeskedett borzasztó hiány alakult ki bennem. Hiányzott. Hiányzott a sok együtt töltött idő, ami nem aggodalommal telt, hanem felszabadultan. Új érzés volt számomra, de a társasága úgy nyugtatott meg, mint addig soha semmi más. Biztonságban éreztem magam mellette, és tudtam, hogy minden rendben lesz, amíg együtt vagyunk benne.
Különös nap volt ez, más, mint a többi. Nem tudtam kiigazodni azon, ami bennem történt. Homályos, keserű gyanú, lemondó, siralmas űrben. Üresnek, mégis telinek éreztem magam. Feszültnek mégis halálnyugodtnak. A rossz előérzet, ami társult hozzá aggodalmassá tett. Féltem. Féltem, hogy mi válthatja ki belőlem ezeket a megfoghatatlan érzelmeket.
A szokásosnál jobban vártam, hogy végre elmehessek hozzá, emiatt pedig az idő még lassabban telt. Vonszoltam magam óráról órára, és egyre csak vártam, hogy vége legyen végre. Az utolsó órám kicsengőjét hallva sietősen pakoltam össze és léptem ki az iskolám épületéből. Ekkor viszont megrekedt a siettségem. Megtántorodtam. Úgy éreztem mielőtt találkozunk meg kell tisztítanom a fejemet a zavaros gondolataimtól, így ahelyett, hogy buszozással megrövidítettem volna az odajutásom idejét inkább sétáltam.
Lassan tettem meg az utat, miközben arra próbáltam fókuszálni, hogy a hideg téli levegő ne csak a testemet, de az agyamat is kihűtse. Fojtogatva éreztem magam, de hiába igazgattam felsőm nyakát, az nem segített semmit.
Mikor a házukhoz értem mély levegőt vettem, és figyeltem, ahogy meleg leheletem a hideg levegőben nyomot hagy. Majd kopogtam.
Amikor az anyukája ajtót nyitott nekem arckifejezése miatt a gyomrom dobott egy szaltót a hasamban. A szemei vörösek voltak, tekintete pedig üresnek tűnt, lemondottnak.
-Mi történt?- Hangzott elsőként számból az aggódó, rövid mondat.
-Gyere be Yoongi.- Válaszolt hozzám hasonlóan köszönés nélkül. Gyenge volt a hangja. - Annyira sajnálom.- Nézett mélyen a szemembe, mikor már beléptem a házba.
A pulzusom az egekbe szállt, ahogy rohanni kezdtem Hobi szobája felé. Berontva a helyiségbe az ágyán, ahonnan megörülve jelenlétemnek mosolyogva kellett volna néznie, csak a hűlt helyét találtam.
Idő közben utolért az anyukája.
-Yoongi.- Fogta meg a vállamat maga felé fordítva ezzel- Nemrég a kórházba kellet vele mennünk annyira súlyossá vált az állapota. De már késő volt. Annyira sajnálom Yoongi, de Hobi csak órákkal ezelőtt…- szünetet tartott. Hiába tudtam mi fog következni még reménykedtem. Talán nem az, amire számítottam, talán még rendben lehetünk, talán…
-Veszített a betegségével szemben. Elhunyt.

Elvágtak a világtól.
Nem hallottam többé az anyukája együtt érző szavait és nem láttam többé az arcát. Remegni kezdett körülöttem a világ.
Összeszorult a szívem, a lelkem és többé levegőt sem tudtam venni.
Úgy éreztem valami összetört bennem és szilánkjai elkezdtek belülről összezúzni. Jéghideg reménytelenség árasztott el elzárva minden levegőt a tüdőmtől teljesen megfullasztva. Lábam többé nem tartott meg, térdeimre zuhantam.
A keserűség szétáradt bennem és elzárt minden fényt előlem. Csak fájdalmas sötétség ölelt körbe másodpercről másodpercre egyre jobban szorongatva a szívemet. Megsüketített az elsöprően hangos némaság.
És a térdeire összeomlott Yoongi szeméből, mint egy heves folyó ömleni kezdtek a mérgező könnyek, teljesen elárasztva a szobát, elsodorva minden foszlányát az összes létező reménysugárnak.

Vége.