WITHOUT TEARS/Yoonseok BEFEJEZETT

1.rész

Az ujjaimat idegesen tördelve ültem az autómban. Apa elmondta mikor találkozzunk mindkettőnknek, hogy könnyebben megtaláljuk egymást. Persze egyszerűbb lett volna ha megadja a telefonszámát, de valamiért nem tette.
Hiába mondta azt, hogy aranyos fiú, a tényen hogy idegen nem változtatott. Én pedig rosszul kezelem az ilyen helyzeteket a szorongásom miatt.

Sikerült kicsit elkószálni a figyelmemmel, és csak amiatt kaptam észbe, hogy a kelleténél kicsit fájdalmasabban téptem le a bőrt a számról. Miközben töröltem volna le róla a vért észrevettem, hogy Hoseok már pár perce várhat. Egy feszült sóhaj kíséretében szálltam ki az autómból és indultam el az épületbe. A váróterembe érve sehol nem láttam Hoseokot így megálltam nézelődni. Egyszer csak megpillantottam a tűzvörös hajkoronát a lépcsőn jönni lefelé. Egy nagy sál volt a nyaka köré tekerve, amit őszintén nem értettem. Hiszen még csak éppen elkezdett lehűlni a levegő úgy október elején, rajtam is csak egy pulcsi volt plusszként, de ráhagytam. Amikor elég közel ért már és láttam, hogy nézelődik intettem neki. Rám kapta tekintetét majd az arca felvidult és elindult felém. Nem volt túl magas, de nálam határozottan magasabb volt, vékony mégsem vézna alkata volt, színes, laza stílusa és egy ragyogó mosollyal köszöntött. A tökéletes ellentétem.
-Szia. Yoongi vagy ugye? Én Hoseok- nyújtotta a kezét mosolyogva én pedig elfogadtam azt.
-Igen, én vagyok. Mehetünk?- tértem rögtön a lényegre.
-Persze mehetünk. Miért véres a szád?- kérdezte összeráncolt szemöldökkel miközben elindultunk. Elfelejtettem letörölni, így gyorsan lenyaltam.
-Vámpír vagyok..- jegyeztem meg halkan amolyan viccként. Meglepetésemre tényleg meghallottam az aranyos kuncogását.
-Tényleg hasonlítasz egyre, tudod ezzel a sápadt bőrrel mégis vörös ajkakkal és sötét, csillogó szemekkel.-motyogta miközben a sálát igazgatta ahogy kiértünk a levegőre. Kijelentésére furcsa érzés öntött el amit nem tudtam hova tenni.
A maradék utat a kocsimig csöndben tettük meg. Amint egy kis zárt helyiségbe kerültünk elkezdtem feszült lenni. Csak annyit tehettem, hogy én is próbáltam magam nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj.
-Öhm- köszörültem meg a torkom miközben elindultam- Miért van rajtad sál?- kérdeztem a kormányon dobolva az ujjaimmal.
-Nos, születésem óta a szükségesnél gyengébb szervezettel rendelkezem, nem tud eléggé védekezni a testem a betegségek ellen, és egy kis megfázás is nagyon le tud dönteni a lábamról. Ezért védekezem a lehető legjobban.-mondta miközben kecses, hosszú ujjaival a sálhoz nyúlt- De itt az autóban jó idő van.-motyogta és lefejtette a sálat a nyakáról. Próbáltam nem őt figyelni hanem az utat, de nehéz volt mivel eléggé kíváncsi voltam.
Nagyon furcsálltam miért kezdtem el hirtelen érdeklődni valaki iránt, mikor évek óta nem tettem. Egyszerűen annyira pozitív energiát árasztott magából a fiú, hogy lassan kezdtem engedni a feszültségemből.
-Értem.. esetleg mesélnél magadról?- néztem rá
-Persze-mosolyodott el- Szeretek beszélni.
Nem is tudom mivel kezdjem.. 17 éves vagyok, nemsokára 18. Nincsenek testvéreim, egy kistesóm lenne, de ő elment még mielőtt megszülethetett volna.. A szüleimmel jó a kapcsolatunk, minden rendben van közöttünk. A suliban viszont mindig egyedül vagyok. Egy barátom sincs, csak egy tőlem 2 órára lakó interneten megismert. Az iskolában sokat zaklatnak, igazából nem tudom miért. Gondolom a betegségem is ok és talán még az, hogy én egy pozitívabb személy vagyok. Nem tudok vele semmit kezdeni, eltűröm. Pár éve elkaptam egy vírust ami miatt lázas lettem, akkor nagyon rosszul voltam. Nagyon nehezen bírta ki a testem. Azután volt egy mélyebb pont az életemben. És azóta lettem teljesen pozitív ember. Nem tehetek az ellen semmit, hogy nagyon nagy az esély arra, hogy elkapok valami nagyobb betegséget, és ha nem bírom ki egyszerűen belehalok. Éppen ezért nem foglalkozom a negatív dolgokkal, szeretnék boldogan élni, hogy ha megtörténik a baj egy mosollyal tudjam itthagyni az életet.
Nagyon szeretek táncolni, abban tudom igazán kifejezni az érzéseim, de alig tudom beleélni magam, mindig figyelni kell a testemre. Nem fáraszthatom le magam amit néha annyira megtennék, órákig csak táncolnék. Szöulban élünk, a nagybátyádékat pedig kiskorom óra ismerjük. Azt hiszem ennyi vagyok én..- nevetett egy kicsit kínosan.
-Sajnálom, hogy így kell élned..- mondtam halkan miközben nagy, barna szemeibe néztem mire elmosolyodott.
-Megszoktam már, és megtanulta vele élni. Persze, néha tényleg nagyon nehéz, de legalább különleges vagyok.
'Amúgy is az vagy'
-Na, de te is mesélj magadról egy kicsit.-mondta
-Nos, én viszont nem vagyok a szavak embere.. de megpróbálok valamit.-motyogtam
-Ha ez valamennyire segít, nekem is van egy "különlegességem". Nem tudok sírni. Így születtem, az első és utolsó sírásaim még csecsemő koromban történtek, nem is emlékszem milyen. Kisebb koromban nem nagyon zavart, szép életünk volt a családommal, így nem is volt rá igazán okom. Azonban, ahogy elkezdtem felnőlni egyre inkább zavart. Hiszen, nem arról volt szó, hogy nem éreztem késztetés a sírásra, hanem egyszerűen nem ment. Majd később, mikor 14 éves voltam az anyukám az életét vesztette egy autóbalesetben. Nagyon.. annyira nehéz volt. Ordítani akartam és sírni, ki akartam magamból adni. De nem ment. Akkor adtam fel. Elengedtem szépen lassan az érzéseket. Én.. már csak voltam. Dolgoztam az álmomért, iskolába jártam, ettem egy keveset és aludtam. Nem hagytam időt az érzéseimnek, mivel nem voltak. És ez maradt is így. Egyedül a halálának az évfordulóján törnek fel érzelmek, de aztán eltűnnek. Elfelejtettem az érzelmeket..
Ettől függetlenül viszont nagyon szeretek rajzolni és zenéket csinálni, az álmom, hogy producer legyek. Már most is kicsit "híresebbnek" vagyok mondható, youtuben is ismertebb vagyok, és egész jó áron árulhatom az alapjaimat. Télen szeretek korcsolyázni, annyira szép sport, az meg szokott nyugtatni. Apukámmal igazából eléggé idegenek vagyunk egymással. Amíg volt anya reflexből jött, hogy nagyon jól elvoltunk egymással, az apa és fia. De mióta nincs.. szeretjük egymást de többé nem tudjuk kimutatni. Mi is Szöulban élünk, sajnos egy nagyon forgalmas részén. Nos, én pedig ez vagyok azt hiszem.-vezettem Hoseokra a tekintetem, aki szomorúan nézett engem.
-Annyira rossz lehet.. én mindent sírással oldok meg. Az tud igazán segíteni. Elképzelni nem tudom milyen lehet nélküle. Erős vagy nagyon.- mosolygott rám, amit én is megpróbáltam viszonozni, de éppen hogy egy kicsit rezdült a szám széle.

De a késztetés meg volt rá, amit Jung Hoseoknak köszönhetek. Én.. azt hiszem nem akarom elengedni ezt a fiút.
-Ha szeretnél esetleg egy közelebb élő barátot is..- kezdtem el
-Igen igen, legyünk barátok- vigyorgott tapsikolva.

'aranyos'