WITHOUT TEARS/Yoonseok BEFEJEZETT

11.rész

Ujjaimat idegesen tördeltem várakozásomban. Ha neki bármi baja volt tízszer jobban fájt mintha nekem lett volna. A legkisebb dolgok miatt is felemésztett az aggodalom, ekkor pedig, a kórházban ülve olyan érzésem volt, hogy bármikor el is hányom magam.
Kínkeservesen és lassan teltek a percek. Mikor már kezdtem úgy érezni, hogy tényleg évek óta várok megjelent Hobi orvosa.
Úgy éreztem a gyomrom esett egy nagyot mikor meghallottam, tüdőgyulladása van. Fogalmam sem volt, hogy ezt vajon még elbírja-e a szervezete, vagy nem, de rossz érzésem volt.
Amint bemehettem végre hozzá szinte futottam. Levágódva mellé megszorítottam a kezét és mélyen a szemébe néztem. Attól tartottam, ha ez lehetséges lenne, talán kifolyt volna a szememből mind az az aggodalom megfullasztva őt, ami nem is tetszett neki.
-Yoongi. Ne csináld ezt. Hidd el, hogy minden rendben lesz. Hamar elkaptuk, talán a legnagyobb odafigyeléssel egy hét alatt elmulasztjuk. Ne emésztd magad, meg fogok gyógyulni. És semmiképp ne gondold azt, hogy a te hibád, mivel ez színtiszta hazugság. Szeretlek Yoongs.- Kötötte lelkemre szigorú arccal, de a végén elmosolyodva.
-Én is téged Hobi. Együtt vagyunk benne, és végig itt vagyok veled.- Megsimítottam ujjammal a kezét majd adtam egy gyors puszit az arcára.
Kimondani az első "szeretlek"-et nehéz volt számomra, de Hobi türelmes volt velem. Nem sürgetett picit sem, így idővel egyre kevésbé éreztem egyfajta szorító érzést minden alkalommal. És teljes mértékben komolyan is gondoltam.
Hogy őszinte legyek, soha nem gondoltam, hogy valaha az életben fogok majd ennyire szeretni valakit. Ha vele voltam nem akartam elengedni, ha pedig külön voltunk úgy éreztem hiányzik egy részem, ami kiegészítene.
Mióta volt az életemben végre láttam magamnak jövőt. Vele.
Szerettem volna örökké vele élni.

Eltelt egy hét. Otthon tölthette a felépülési idejét megfelelő felügyelettel és kímélettel. Hobi elmondása nem teljesült be, nem gyógyult meg.
Ágyhoz volt kötve, és semmi nem úgy történt, ahogy kellett volna. Napról napra egyre csak gyengébb és törékenyebb lett.
Megmagyarázhatatlan és összeszavarodott érzések öleltek körbe a nap 24 órájában. Az mondjuk túlzás, hogy öleltek. Szorítottak, fojtogattak és összepréseltek. Félelem ült rajtam állandóan. Borzasztóan féltem.
Nem akartam elveszíteni a szerelmem.