WITHOUT TEARS/Yoonseok BEFEJEZETT

10.rész

Az idő kezdett egyre hidegebbé és borúsabbá válni a tél közeledtével. Minket azonban annyira elvakított a szerelem, hogy ezzel egyáltalán nem foglalkoztunk, még úgy sem, hogy tisztában voltunk vele mennyire rizikós ez Hobira tekinktve. Az összes szabadidőnket egymással akartuk tölteni, nem tudtuk megunni egymást. Mindegy volt, hogy egy rendes randiról, vagy akár csak fél óra sétálásról volt szó. Boldog voltam ha láthattam a mosolyát és hallhattam a csengő hangját. Úgy éreztem mellette végre nyugalomra lelt a lelkem, soha tobbé nem akartam elengedni magam mellől. 2 hét együtt töltött idő után döntöttünk úgy, hogy elmondhatnánk az apukámnak. Az ő szüleinek még időt akartunk adni.
Egy pénteki napon iskola után a mi házunkhoz mentünk. Hoseok egy nagy sállal a nyaka körül izgatottan szorongatta a kezem.
-Nagy levegő, rendben lesz.- mondtam majd benyitottam az ajtón. Apukám a nappaliban feküdt a kanapén, érkezésünkre felkapta a fejét. Szeme megakadt összekulcsolt kezeinken, de ugyanúgy mosolyogva nézett ránk.
-Sziasztok! Ettetek már? Rendeltem pizzát, van még kint az asztalon ha szeretnétek enni.- mondta miközben lehalkította a tv-t.
-Igazából előtte el szeretnénk mondani valamit.- motyogtam.
-Persze nyugodtan, gyertek be.- mondta, majd amíg mi levettük a cipőnket ő átült a kanapéról egy fotelbe, hogy nekünk is legyen helyünk.
-Szóval, mit szeretnétek mondani?- Kérdezte mikor már mi is helyet foglaltunk.
-Az igazság az, hogy azt te is tudod mennyit segített rajtam Hobi, és mennyire jól érezzük magunkat együtt. Ez alatt a sok együtt töltött idő alatt pedig rájöttünk valójában mennyire megszerettük egymást és, -miközben beszéltem nyújtottam a kezem Hobinak, hogy megfogja- mindezt nem barátilag. -Néztem a szemébe apának aki hirtelen elmosolyodott.
-Yoongi, annyi éven keresztül nem láttalak mosolyogni, és mióta Hoseokkal egymásra találtatok sokszor le sem tudod magadról vakarni. Hálás vagyok neked Hoseok, és nagyon örülök nektek. Nem érdekel a nemetek, hiszen tudom, hogy ez nem szabhat a szerelemnek határokat. Örülök, hogy boldognak láthatlak titeket.
Mindkettőnk arcára egy megkönnyebült mosoly ült ki apa szavainak hallatán.
-Köszönöm apa. Tényleg, többet nem tehetnél értem, mint hogy elfogadsz ahogy vagyok.- álltam fel, majd apához mentem és szorosan átöleltem.
A nap további része nagyon jól telt, beszélgettünk egy kicsit apával majd elvonultunk videójátékozni. Tudtuk jól, hogy Hobi szülei nem lesznek ilyen egyszerűek, éppen ezért halogattuk. Szerettünk vola kicsit lebegni a könnyűségben, együtt, a problémák nélkül.
Sokáig mégsem tudtuk tologatni, egy héttel később az ő házuk előtt álltunk ugyanúgy. Nagyon izgultam vajon elfogadják e majd, vagy megpróbálnak szétszedni minket. Hobin volt a sor, hogy beszéljen.
Kopogtunk, majd benyitottunk. Hobi szülei beinvitáltak minket és leültettek minket az asztalhoz.
-Anya, Apa, el kell, hogy mondjunk valamit.- Mondta Hobi mire az apja bólintott egyet jelzésként, hogy mondja és nekidőlt a konyhapultnak.
Hobi meggszorította a kezem az asztal alatt, sóhajtott egyet remegő hangon és belekezdett.
-Azt már tudjátok, hogy a saját nememhez vonzódok. Az utóbbi hónapokban mióta először találkoztunk nagyon sok időt töltöttünk közösen Yoongival, és nagyon egymásra is hangolódtunk. Ezért szeretném, ha tudnátok, hogy teljesen egymásba szerettünk Yoongival.- mondta felemelve összekulcsolt kezünket. Azonnal zavarba jöttem és vörös arccal vártam a reakciójukat.
Meglepettnek tűntek, mégis kicsit talán megkönnyebbültnek.
-Tartottam tőle, hogy kit fogsz magadnak találni, ezért örülök, hogy legalább Yoongi az.- Mondta az apja.
-Még mindig időre van szükségem ahhoz, hogy elfogadjam a tényeket, de csak csatlakozni tudok apádhoz. Tudjuk, hogy Yoongi egy jó gyerek, és idővel én is el fogom tudni fogadni, csak adj még egy kis időt.
Egymásra mosolyogtunk Hobival. 

Tényleg egymásnak lehetünk teremtve, ha minden ilyen jól alakul velünk.

Az idő lassan télbe borult, mi pedig nem lehettünk volna boldogabbak Hobival. Nem érdekelt ha arcunkat csípte a hideg, hiszen egy csókkal teljesen fel tudtuk melegíteni egymás testét és szívét. Sokat találkoztunk, és hiába törekedtünk, hogy legtöbbször zárt térben legyünk nem mindig jött össze, pedig Hobinak nem szabadott volna a hidegben lennie.
Egyszer, mikor karácsony tájékán a Han folyónál sétáltunk egy kisgyerek véletlenül megdobta Hobit egy hógolyóval mit sem sejtve, ami bele ment a sáljába. Hiába vette le azonnal és cseréltünk sálat, másnapra el kezdett köhögni. Féltem, nagyon féltem, hogy mi lesz ha megfázik télen.
Onnantól kezdve otthon volt, nem jöhetett ki a házból.

Mikor éppen hozzájuk tartottam, hogy meglátogassam, tudjam hogy van, ezt le is írtam neki, és  ez volt a hibám. Régen találkoztunk már, ezért ő úgy döntött eljön elém a buszmegállóba.
-Hobi!- Szóltam rá rögtön amikor megláttam a buszról leszállva.- Miért vagy itt? Nem lesz jó vége, melegben kéne lenned.- Mondtam és levettem a sálam, hogy azt is ráadjam.
-Nem lesz semmi baj, már jobban vagyok amúgy is. Csak egy gyors séta, semmi több.
-Akkor sem kellett volna sokat várnod ha otthon maradsz. Aggódok Hobi.- fogtam meg az arcát.
-Nincs rá okod.- Tette kezét az enyémre mosolyogva.
Éppen ahogy ezt kimondta rögtön köhögni kezdett.
-Hobi! Minden rendben?- Nem hagyta abba, megszólalni sem tudott.- Úristen, hívom anyukádat, hogy vigyen haza, ez is az én hibám.- nyúltam zsebembe, hogy elővegyem a telefonom. Hobi közben elvette kezét szája elől és aggódva rám nézett.
A kezén vér csillogott.
-Hobi..- motyogtam remegő hangon. A lába elgyengült, leült a padra, nem tudtunk volna elmenni a kórházba. Az anyukája helyett azonnal hívtam a mentőket, hiszen bármi baja lehetett.
Hamarosan megérkeztek és elvittek minket a kórházba. Hobi akor már az ájulás szélén volt én pedig remegő szájjal kísértem.
A kórházban elvitték tőlem én meg türelmetlenül vártam a váróteremben, hogy mi baja lehet.