Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧11. A baleset⛧

Damián idegesen tépte fel szobájának ajtaját, és hosszú lépésekkel hagyta maga mögött a keskeny folyosót. A falra függesztett képek vészjóslóan remegtek meg, ahogy a huzat berántotta mögötte az ajtót.

Jobb oldalt, a nappaliba befordulva lendületesen huppant le a kanapéra. Fölkapta apja laptopját a dohányzóasztalról, majd törökülésbe húzta a lábát. Felnyitotta, és rögtön zavarba jött, mikor Edmond postafiókja volt az első a képernyőn, ami megjelent előtte. Görcsösen igyekezett, hogy véletlenül se olvasson bele az e-mailekbe, szinte hunyorogva nyitott meg egy újabb weboldalt.

A klaviatúra hangosan kopogott ujjai alatt, de mivel szokatlan volt számára, hogy nem a sajátját használja, így állandóan mellényomott, amitől még ingerültebbé vált, és szidni kezdte magát érte.

Végül heves szívdobogás közepette töltötte le az egyetemi honlapról a felvételt nyert hallgatók névsorát. Előre-hátra mozgott a kanapén, nyugtalanul várva, hogy a dokumentum végre betöltsön. Automatikusan nyúlt le Zeppelinhez, akinek a kanapé mellett volt az állandó fekhelye, de a kutya most a szoba túlsó felében hortyogott a verőfényben. Damián csalódott pillantást küldött felé.

Akaratlanul is összerezzent, amikor Edmond súlyos lépteit hallotta meg közeledni. Szabadkozva tette vissza a gépet a dohányzóasztalra, aztán felpattant, mint egy kisfiú, aki épp valami rosszat csinált, és gyorsan iszkolni akar a helyszínről.

‒ Csak meg kellett néznem valamit, az enyém meg bemondta az unalmast. Egyébként leveled jött – mondta, kínosan ügyelve arra, hogy kerülje apjával a szemkontaktust. Óvatosan felé fordította a laptopot.

Edmond meglepetten nézte, ahogy Damián végigcsörtet a nappalin, újra a szobája védelmező falai közé igyekezve. Láthatóan egyetlen másodperccel sem akart többet tölteni mellette, mint ami feltétlenül szükséges volt.

‒ Ne menj. Beszélni akarok veled.

Edmond hangja szokatlanul erélyesen csengett. Nem kérte, hanem egyértelműen utasította a fiát, és Damián, vonakodva bár, de visszaült a kanapéra. Apja felé sandított, akinek arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint amilyen azelőtt volt. Leült mellé, és magához vonta a gépét. Csendbe burkolózva olvasta végig a levelet, és amikor befejezte, Damián felé fordult.

‒ Elolvastad?

– Nem – rázta meg a fejét mentegetőzve. Egyre különösebbnek találta apja viselkedését. Rosszat sejtett. – Kellett volna?

‒ Ami azt illeti... igen – mondta lassan. – Szeretném, ha elolvasnád.

Damián leplezetlen meglepettséggel vette át a felé nyújtott laptopot. Nem is emlékezett arra, hogy apja mikor engedte be őt utoljára ennyire az életébe. Kíváncsian futtatta végig a tekintetét a sorokon, de továbbra sem tudta, mire vélni őket.

Kedves Edmond!

Először is, nagyon örülök annak, hogy ilyen hamar írtál. Jó, hogy már ennyire az elején mersz segítségért fordulni. Nagyon helyesen teszed. Te magad is tudod, hogy ez nem szolgál hosszútávú megoldásként, akkor sem, ha most úgy tűnik. Hidd el, segíteni fogok neked, hogy ne ess bele újra ebbe az ördögi csapdába.

Bármikor megoldható az, hogy személyesen találkozzunk, de szeretném, ha előtte feltennél és megválaszolnál magadnak egy fontos kérdést. Pusztán az autóbaleset váltotta ki belőled ezeket az érzéseket? Csak a ti esetetekkel való hasonlóság zaklatott fel, vagy van valami más is emögött?

Ahhoz, hogy segíteni tudjak neked, teljesen őszintének kell lenned.

Várom a válaszod!