Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧9. Zuhanás⛧

Hella hátrakapta a fejét, amikor mögötte kinyílt az ajtó. A hófehér falak, amelyek minden oldalról körbevették őt, nyomasztóan hatottak rá. A fertőtlenítőszer szaga zavarta az orrát, és a kényelmetlen, műanyag széktől, amit anyja ágya mellé húzott, sajogni kezdett a háta.

Egy feltűnően világos szőke hajú, fáradt arcú orvos lépett oda mellé, arcára mély barázdákat szántottak a szörnyűségek, amikkel napról napra szembesülnie kellett. Reményteljes pillantást küldött az ágyon fekvő Laura felé, aki bágyadtan visszamosolygott rá. Hella undorodva elfintorodott.

– Laura, hogy érzi magát?

– Jobban vagyok – felelte, bár hangja erőtlenül csengett. Fekete haja fénytelenül terült szét a párnán, mindig finoman sminkelt arca most szürkének, tekintete ködösnek látszott.

– Nagy szerencséje volt, hogy a lánya gyorsan cselekedett. A gyógyszereknek nem volt idejük felszívódni – fordult Hella felé. – A szervei sem károsodtak. Még egy-két napig mindenképp megfigyelés alatt tartjuk, utána pedig lesz egy kötelező kör a pszichiátrián.

Hella szeme tágra nyílt.

– Az öngyilkossági kísérletet elkövetőknél ez az eljárás – magyarázta.

Hella töprengeni kezdett. Hallotta, amint az orvos az anyjához beszél, de a feje hangosabban zúgott, így nem értette a szavait. El sem tudta képzelni, mi vár rá az elkövetkezendő napokban. Az esze tudta, hogy mi lenne a helyes, de a szíve másfelé húzott.

Próbálta magára erőltetni, hogy aggódik Lauráért, de az volt a megérzése, hogy a felszín alatt súlyosabb dolgok húzódnak, mint amit elsőre gondolt. Ahogy Laura az elmúlt napokban viselkedett, összeegyeztethetetlen volt azzal, amit tett. Anyját nem viselte meg annyira Roland eltűnése, ez egyértelműen látszott a viselkedésén. Ha tényleg szenvedett volna, azt képtelen lett volna csendben tenni. Ha gyötörte valami, azonnal közölnie kellett, ezúttal viszont valami más volt. Mintha a több mint egy évtizednyi kapcsolat megszűnését egyik napról a másikra sikerült volna feldolgoznia, a legapróbb változás nélkül.

Laura Hellával osztotta meg minden párkapcsolati kudarcát, minden fájdalmát az ő nyakába akasztotta, amikor épp nem volt más, akinek elmondhatná. Hella eleinte még a kiskamaszok minden elszántságával próbált segíteni neki, aztán ahogy teltek az évek, mint minden más, ez is megszűnt benne az anyjával kapcsolatban. Ám ezúttal semmi nyomát nem látta a szenvedésének, és ez gyanússá vált számára.

Talán nem is Roland miatt csinálta? futott át az agyán.

Próbálta megfogalmazni magának, mit is érez Laura tettével kapcsolatban, de minél erősebben koncentrált rá, annál könnyebben foszlottak semmivé a gondolatai. Mintha csak homokba próbálna markolni, de a homokszemek kifolynának az ujjai között.

Amikor az orvos elhagyta a betegszobát, Hella újra anyját kezdte kémlelni. Annyira elesettnek és gyengének tűnt, amilyennek sosem látta még azelőtt. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg benne, de nem tudta, melyikkel kezdje. Azt sem tudta, van-e értelme a miérteket firtatni, annyira belefáradt anyja játszmáiba.

– Én úgy szégyellem magam – kezdte Laura panaszos hangon. – Nem is tudom, mit gondoltam. Nem akartam meghalni! Hogy hagyhatnálak téged egyedül? – Fátyolos hangja megremegett mondatok súlya alatt. – Sosem tennék ilyet veled. Hiszen szükséged van rám! Rajtam kívül senkid nincs! – rebegte.

Hella majdnem elnevette magát, de végül csak egy keserű mosolyt engedett látszani.

– Az a lényeg, hogy már jól vagy. A pszichiátria is biztos sokat fog segíteni.